Part 5.

Hiiiii babes!:)
*Tratatataaa* Megérkezett az 5. rész is! Bocsi a késésért, fordítva sült el ez az "újra kezdődik az edzés, minden újra rendszeres lesz" szitu...Pöppet a halálomon vagyok minden nap. Egyedül vasárnap nincs edzés, emellett minden második nap 2 edzés..Na mindegy, nem traktállak titeket a hülyeségeimmel.
Nem is húzom tovább, hagylak titeket! Jó olvasást drágák!:)
Btw.: Komizzatok kérlek! Sokat jelentene némi vissza jelzés!! Pusziiii xx


2006. Szeptember. 13.

Juliette unottan bámulta a táblát, közben a füzetére se nézve jegyzetelt. A táblán lévő egyenletek, akár a kínai írás, olyan volt számára. Sosem szerette a matekot, és a matek meg a tanár sem őt. Nyögve borult a padra, mikor újabb feladatba kezdtek. Az óra még unalmasabb volt számára úgy, hogy Harryt elültették mellőle. Bár nem csodálta a dolgot, hisz mindig ők zavarták meg az órát. Sóvárogva nézett a terem közepe felé, ahol Harry ült. A fiú szorgosan írt a füzetébe. Észre sem vette, hogy Juliette figyeli. A lány az ablak felé fordult és bámulta az iskola parkolóját, reménykedve benne, hogy lát valami érdekeset. Hirtelen valami neki csapódott a fejének.
-Héé! -kiáltott fel, mire mindenki rákapta a tekintetét. Megszeppenve ült, majd mikor nem folytatódott az óra, művigyort varázsolt az arcára és integetni kezdett. Mindenki szem forgatva fordult vissza a tábla felé. A tanár még egy utolsó szúrós pillantást vetett rá, majd ő is folytatta a dolgát. Körbenézett az osztályban és Harryt szúrta ki, ahogy a padja fölé hajolva,remegő vállakkal próbálta vissza fojtani nevetését. A fiú hirtelen ránézett és vad mutogatásba kezdett, amiből a lány semmit nem értett. Össze ráncolt szemöldökkel rázta a fejét. Harry halk sóhajt eresztett el, majd tátogni kezdett.
-Pa-pír-re-pü-lő. -suttogta Juliette halkan amit leolvasott a fiú szájáról.
-Az ég szerelmére, te csigazabáló! Egy rohadt papírrepülőt dobott a fejednek! Ott van a padlón, csak hagyjátok már abba! -morogta Kate, a lány padtársa. Harry vigyorogva nézte ahogy Juliette a pad alá mászik, hogy megszerezze a papírdarabot. Vissza ült a helyére, majd kisimította a lapot, amin egy kis üzenet volt. A srácra nézett, de ő már a füzetével és a táblán lévő egyenlettel volt elfoglalva. Juliette elolvasta a kis üzenetet, melyben Harry vagy ezredszerre is megkérdezte, hogy ott lesz e a ma délutáni fellépésükön.    
"Igen, még ezredszerre is! De ha még egyszer megkérdezed, esküszöm kiugrom az ablakon! Akkor viszont nem megyek..:P Tudod, hogy ki nem hagynám Göndörke!:)
u.i.: Te érted ezt a valamit, ami oda fel van írva? Hülye kérdés...Persze. Szóval, SEGÍTS!"
Firkantotta le a választ, majd újra repülőt hajtogatott a kitépett füzet lapból és vissza küldte a feladónak. Mosolyogva nézte ahogy a fiú elolvassa a választ, majd a végén halkan felnevet és megrázza a fejét. Harry felnézett a táblára, majd a füzetére és fürgén írni kezdett valamit. Juliette is hasonlóképp tett, csak ő imitálta az írást. Várta a fiú segítségét, hogy aztán valami értelmes is belekerüljön a füzetébe a különböző firkákon kívül. Két perc múlva, a repülő a padra helyezett két keze között landolt.
"ok, kussolok!
u.i.: 2+2=4 ez volt utoljára felírva...:D James miatt. amúgy majd oda adom a füzetem, túl hosszú."
Miután elolvasta a padra borult és csukott szemmel várta, hogy véget érjen az óra.
~*~    
-Juliette gyere, mert elkésünk! -kiabálta Marion a bejárati ajtóban állva.
-Jó, jó jövök már! -hallatszott fentről a lány hangja. Pár másodperccel később meg is jelent a lépcső tetején. Sötétkék pántos ruhát viselt, ami kicsit térd fölé ért és rengeteg kicsi virág díszítette.
-Kincsem, gyönyörű vagy, de nem fogsz így fázni? -mérte végig anyja kételkedve.  Juliette mosolyogva billent lábujjhegyre, hogy leakassza a kabátját. Kint már tényleg a jellegzetes őszi idő volt, de nem zavarta a lányt.
-Nem! Kocsival megyünk, és a közösségi házban meg fűtenek. -válaszolt miközben felvette a kabátját. Belebújt a sötét kis balerina cipőjébe és kiszökdelt a lehűlt késő délutáni levegőbe. Boldog volt. Örült, hogy Harryék végre fellépnek, tudta jól, mennyit próbáltak és szerinte tényleg tehetségesek voltak. Imádta hallgatni Harryt énekelni. Olyankor számára megszűnt minden, csak a zene volt és a legjobb barátja, aki szívét-lelkét beleadta abba amit csinált. Másrészről kicsit izgult is, hisz este előadásuk lesz.
-Elhoztad a balett cuccod? Nem lesz időnk vissza jönni! -sandított Marion a lányára, közben figyelte az utat.
-Igen, délután már bedobtam a táskám a kocsiba. Apa ugye eljön? -nézett reménykedve a nőre.
-Persze kicsim! Ki nem hagyná. -mosolygott a lányra a nő, közben egyik kezét leemelte a kormányról és megfogta Juliette kezét és megszorította. Ez után csöndben telt az út.
-Menj csak! Leparkolok és megyek utánad. -állt meg a bejárat előtt Marion, megvárta míg Juliette kipattan a kocsiból és már tovább is hajtott. Juliette egyből berohant az épületbe, ahol többen voltak mint gondolta volna. Nem hitte volna, hogy pár kezdő banda fellépésére ennyien kíváncsiak lesznek. Végig futott az folyosón, majd fel a lépcsőn. Az első emeleten volt a nagyterem, ahol általában megrendezésre kerültek az ehhez hasonló rendezvények. Beérve a terembe egy kisebb tömeg fogadta, akik a színpad előtt tolongtak. Vigyorogni kezdett, mikor a színpad bal oldalán megpillantotta Gemmát.
-Sziasztok! -ugrott a lány  és Anne mellé, majd mindkettejüket megölelte.- Harry? -kíváncsi tekintettel vizslatta a tömeget, de nem találta sehol a fiút, vagy a banda többi tagját.
-Bent vannak abban a szobában vagy miben. -bökött Gemma egy tőlük nem messze lévő ajtóra. Juliette mosolyogva elnézést kért, és az ajtó felé indult. Kopogott, meg sem várva a választ nyitott be. Nem zavartatta magát, hisz volt már, hogy párszor rányitott Harryre mikor meztelenül henyélt a szobájában, ami igaz, hogy az elején még nagyon, de nagyon zavarba ejtő volt, meg idegesítő, de már hozzá szokott és könnyen kezeli a hasonló helyzeteket. Szerencséje volt, mert mind a négy fiút felöltözve találta.
-Sziasztok! -mosolygott rájuk a lány.
-Hello! -köszöntök vidáman. Egyedül Harry ült egy széken, térdére könyökölve és halál sápadtan.
-Harry! -guggolt le elé a lány, két kezét a fiúéra téve.- Minden rendben? -Harry válaszul csak bólintott egyet.- Aha, látom. -forgatta a szemét a lány és felállt. A fiú hirtelen megragadta Julietteet és az ölébe rántotta és szorosan ölelte. Fejét a lány nyakába fúrta. Juliette nevetve ölelte vissza Harryt.- Ne félj Göndör! Nem lesz semmi gond. -suttogta kedvesen, közben a fiú haját birizgálta. Tudta, hogy ezzel megnyugtatja. Harry pár perc után kicsit elhúzódott tőle és felnézett rá.
-Biztos? Csak mert én nem vagyok ennyire biztos benne.
-Teljes mértékben! Hidd el! Jók vagytok! Jó vagy! -a legutolsó mondatot franciául suttogta a lány és még egyszer beletúrta ujjait a göndör tincsekbe. A fiú arcához hajolt és egy puszit nyomott rá, majd felkelt az öléből. Ránézett és már sokkal nyugodtabbnak tűnt. Egymásra mosolyogtak, majd Juliette sok szerencsét kívánt a srácoknak és vissza ment Gemmákékhoz, ahol már ott volt Marion is.
-Következő fellépőnk, pedig a White Eskiko! Fogadjátok őket nagy szeretettel! -konferálta fel a fiúkat a rendezvényszervező. Mindenki nagy tapsban tört ki, a négy fiú pedig vigyorogva vonult fel a színpadra. Harry szeme megakadt a Julietteen. A lány vigyorogva integetett neki, és tátogott a fiúnak mindenféle bátorító mondatot.
-I got my first real six-string...-kezdett bele a fiú a szövegbe, mikor társai elkezdtek játszani. A tömeg, ami egyre csak nőtt az eltelt percekkel, őrjöngött, táncolt. Harry is elengedte magát és élvezte, hogy énekelhet és, hogy mindenki tombol. Lopva a színpad mellett álló kis csoportra pillantott. Elvigyorodott mikor megpillantott Juliettet, aki a nővérével mint egy idióta táncolt és ugrált a zenére. Előadták még a First Date-et is, ami megint csak nagy sikert aratott a közönségnél. Mikor végeztek mind a négyen a kis színpad elejére álltak, átkarolták egymást és meghajoltak, utána lerohantak.
-Nagyon jók voltatok! -rohant Harry felé Juliette, majd a nyakába ugorva ölelgette meg a fiút, aki nevetve ölelte vissza.
-Tudjuk! -szólalt meg vigyorogva Matt mellettük. Juliette nevetve engedte el Harryt, majd sorra megölelte és gratulált a másik három fiúnak is.
-Akkor, ugye te is jössz? -kérdezte izgulva Harrytől a lány. A fiú csak magához húzta, hisz már folyt a következő fellépők koncertje.
-Persze! Ki nem hagynám! -beszélt a lány fülébe vigyorogva. Juliette izgatottan ugrott egyet,  majd az anyukájára pillantott, aki mutogatta neki, hogy indulniuk kell. Puszit nyomott barátja arcára, majd sietve elköszönt és futni kezdett Marionnal kifelé. Idegesen dobolt a lábával a kocsiban, közben az ablakon bámult kifelé. Már besötétedett. Viszonylag gyorsan oda értek az iskolához, ahol már rengeteg autó volt. Juliette szó nélkül szállt ki a kocsiból, kikapta hátulról a táskáját és idegesen rohanni kezdett az ismerős üvegajtók felé. Bent már nyüzsögtek az emberek, mindenki csinosan kiöltözve egy ilyen alkalomra. Juliette balra fordult és végig futott a sötét folyosón, a végén kicsapta az ajtót, ami az udvarra vezetett. Úgy döntött nem fog keresztül futni az iskolán, levágja az utat. Végig szelte a sötét udvart, majd berontott a tornaterembe. Ott már kevesebben voltak, még az oldalt lévő lelátót és a terem közepére helyezett székeket igazították. Juliette miután körbenézett, megindult az öltözők felé. Bent már minden lány izgatottan igazgatta a balett ruháját. Juliette gyorsan átöltözött, figyelve a nagy nehézségek árán össze fogott kontyára. Még pár percet beszélgettek, majd bejött értük Elizabeth. Felvonultak a színpadra a függöny mögé, ami elrejtette őket a nézők elől.
-Rendben lányok mozogjatok, nyújtsatok! Tíz perc múlva kezdünk! -tapsolt kettőt a tanáruk, majd elvonult. Mindenki szót fogadóan neki állt nyújtani. Látszott a lányokon, hogy nagyon izgulnak. Nem ez az első előadásuk, de ez most úgy ahogy nehezebb lesz, mint az előzőek. Ez most vizsga lesz. Nagyon izgulnak, nem akarnak semmit sem elrontani. Elizabeth vissza tért és mindenkit a helyére terelt. A függöny lassan eltűnt és

szembe találták magukat a lelátóval és torna teremmel, ami most tömve volt emberekkel. Mind azért jöttek, hogy őket meg nézzék. Felcsendültek a lágy dallamok és a lányok elkezdték a jól begyakorolt mozdulatokat. Juliette idegesen vizslatta a nézőteret, Mariont meg is találta, de mást nem. Pár perc múlva váltottak, a csoport másik fele ment fel táncolni. Ők a színpad szélén álldogáltak, ott ahol az elhúzott függöny még takarta őket. Juliette folyton ki kukucskált, pont úgy ahogy a többi lány is. Mikor újabb váltás következett, műmosolyt varázsolt az arcára, de legbelül csalódott volt. Se Daniel, se Harryék nem voltak itt. Csak arra koncentrált amit csinált, próbált kizárni mindent a fejéből. Nem akarta elrontani. Egyszer az anyjára pillantott, majd végig vezette a tekintetét a nézőkön. Megakadt a tekintete a nyíló ajtón, amin Harry futott be, nyomában Danielel. Óriási vigyor terült el a lány arcán, elöntötte az adrenalin, már nem is izgult annyira. Örült, boldog volt. Felszabadult. Még látta ahogy Gemma és Anne is beértek a terembe, majd újra váltás következett. Mikor egy óra múlva vége lett az előadásnak, az össze lány a színpadra futott és élvezte a tapsvihart ami nekik szólt. Büszkén kihúzták magukat, majd meghajoltak és lerohantak. Mindenki fáradtan ült le az öltözőbe. Elizabeth is bement, megdicsérte a lányokat, elmondta, hogy nagyon büszke rájuk, majd távozott.
-Juliette? -nyitott be Gemma az öltözőbe, tekintetével a lányt kereste.
-Itt! -kiáltotta Juliette erőtlenül az egyik sarokból, közben integetett. Gemma nevetve ment be.
-Marion üzeni, hogy ne is öltözz át, csak szedd össze magad és gyere. Majd otthon letusolsz meg minden. -mosolygott rá a lányra. Juliette bólintott egy nagyot, majd szépen össze hajtogatta a virágos ruhát, majd a táskájába tette, levette a balettcipőjét és áthúzta és azt is a ruha mellé tette. Felvette a kabátját, amiből csak a harisnyámba bújtatott lába látszott ki, majd mosolyogva indultak el Gemmával. A többiek már a parkolóban várták a komótosan ballagó lányokat.
-Eszméletlen voltál! -lépett Harry feléjük, majd felkapta a lányt, aki fáradtan vetette a nyakába magát. Szorosan magához ölelte, közben nevetett. Élvezte, hogy nem ért le a lába csak lógott a fiú nyakában.
-Köszönöm! -motyogta a lány a nyakába.- Ne tegyél le! -nyögte fáradtan, mire mindenki nevetésben tört ki.
-Na gyertek gyerekek! -szólalt meg Daniel, mire Juliette szorosabban ölelte a fiú nyakát, jelezve, hogy nem szándékozik elszakadni tőle. Harry eltotyogott az autóig a nyakában lógó lánnyal, Daniel kinyitotta nekik az ajtót. Harry óvatosan hajolt le, hogy a lány a kocsiba üljön. Juliette nevetve engedte el a srác nyakát, majd beült az autóba. Harryék is beszálltak a kocsijukba és mindenki a Frewen házhoz indult. Mikor leállt a kocsi motorja Juliette lassan mászott ki a kocsiból, maga után húzva a táskáját. Élőhalott ként masírozott be a házba, ahol már mindenki bent volt.
-Ó, ilyen lassú lettem volna? -nézett végig a társaságon, akik az előszobában ácsorogtak.
-Igen. -válaszolták mosolyogva, majd bevonultak a konyhába.
-Köszönöm, hogy eljöttél és, hogy betettél a kocsiba! -nevetett a lány, majd egy puszit nyomott Harry arcára és felrohant az emeltre letusolni és átöltözni.


2009. Március, 15.

-Jade! -sikított fel Juliette nevetve, mikor barátnője annyira nevetett, hogy kiköpte a szájában lévő üdítőt. Nem látta a barátnőjét, mivel a kis kamerára is bőven jutott az italból.- Töröld már le a kamod! Nem látlak! -nyafogott Juliette, közben a lány nevetését hallgatta. Jade nagy nehezen letörölte a kameráját, majd vigyorogva integetett.
-Olyan rossz, hogy kiköltöztünk! Én Holmes Chapelben akartam maradni! -mondta ajak biggyesztve.
-Elhiszem. Én sem repesek az örömtől, hogy a legjobb barátnőm kiköltözött az L.A.-be! -szomorodott el Juliette is.- De nézd a jó oldalát! Sokkal több a napsütés, meg a jó pasik! -kacsintott Jadere. A lány kuncogva rázta a fejét.
-Oh, ha már pasik! Mi a helyzet Damennel? -kérdezte apró fintorral Jade. Damen Juliette pasija volt. Pár hete jöttek össze, de mindenki ellenezte a kapcsolatot. Persze Juliette fülig szerelmes volt, nem hallgatott senkire. Szerinte senki nem értette meg a fiút, csak ő. Harryvel nem is egy  vitája volt miatta, de akkor is úgy gondolta, hogy a fiú soha nem ártana neki és szereti. Jade kérdésére sem akart válaszolni, mert tudta, hogy barátnője sem kedveli szerelmét.- Juliette, mi van Damennel? -kérdezte kicsit erőteljesebben, megrémisztette, hogy a barátnője nem válaszolt.
-Semmi. -válaszolta tömören.
-Nézz a szemembe, vagy is jelen esetbe a kamerába és úgy mond! -szólt rá Jade, amiért elfordult.
-Semmi. -fordult a laptopp felé Juliette. Nem akart beszélni róla senkinek, főleg nem olyannak, aki nem is kedveli. Csak még jobban  elítélné és ezt nem akarja.
-Juliette, ne csináld ezt! Mond el! Látom, hogy van valami! -emelte meg a hangját Jade. Juliette inkább az ablakon bámult ki, minthogy a barátnőjére nézzen. Megváltásként érte a csengő hangja.
-Csengettek, mindjárt jövök! -hadarta és lemászott az ágyáról. Gyors léptekkel közelítette meg a szobájából levezető lépcsőt. Imádta a szobát, amit Harryvel közösen alakítottak ki a padláson. Együtt festették ki az egészet és rendezték be. Persze a bútorokat inkább rábízta az apjára, hogy segítsen Harrynek felcipelni. Pár nap alatt, egy külön kis világot alkottak ki ketten. Juliette örült neki, mikor a szülei felajánlották neki, hogy menjen fel a padlásra, mivel a régi szobája már eléggé gyerekes volt a korához képest, és ha már festenek, akkor lehet nagyobb is a lányuk szobája. A padlás tökéletesen megfelelt erre. A lány a lépcső közepéről elrugaszkodott és leugrott. Gyorsan lerohant az emeltről is. Nem tudta ki az, de még mindig szívesebben találta volna szembe magát egy idegennel az ajtójukban, minthogy Jade faggatását kelljen hallgatni.
-Nyugi már, nyitom! -mondta az idegennek, aki folyamatosan nyomta a csengőt. Most is leugrott az utolsó pár lépcsőfokról, majd két szökkenéssel az ajtó előtt termett. Vigyort erőltetett az arcára, majd kitárta az ajtót. Mikor meglátta, hogy kik állnak kint, egyből lefagyott a nehezen össze hozott vigyor az arcáról.
-Hi, Jul! -lépett be Harry a házba mosolyogva, közben gyorsan megölelte a lányt és tovább is ment.
-Szia Juliette! -köszönt mézes mázos hangon Madison is, miközben követte a pasiját a házba. Juliette ugyan úgy volt Madisonnal, mint mindenki Damennel. Na jó, talán nem. Ő szívből gyűlölte a lányt, míg mások csak szimplán nem kedvelték Dament. Nem értette, hogy volt képes Harry össze állni ezzel a szőke, agyon sminkelt pláza cicával.
-Isten hozott! -csukta be a lány után az ajtót.- De mikor visz? -motyogta.
-Jul, ugye nem baj, hogy átugrottunk? -kérdezte Harry, miközben felakasztotta a kabátját. Juliette csak fejrázással válaszolt. Félt, hogy ha kinyitná a száját, valami nem kívánatos megjegyzés csúszna ki rajta. Próbált nem fintorogni, miközben a szőke csajt nézte ahogy a tűsarkúját szenvedte le magáról. A szája elé kellett kapnia a kezét, nehogy hangon nevetésben törjön ki, mikor a lány majdnem eldőlt, miközben a cipővel bénázott.
-Na jó, amíg ti itt...Öhm...Próbáltok boldogulni a ribanc topogókkal, addig hozok valamit inni... -mutogatott Juliette a konyha felé. Harrytől egy szúrós pillantást kapott, mire csak vigyorogva megrántott a vállát és bevonult a konyhába. Mérges volt Harryre, hisz a fiú tudta, hogy Juliette nem kedveli a barátnőjét, még is elhozta ide.- Hogy törné ki a nyakát abban a cipőben! -motyogta miközben kitöltötte az üdítőket.
-Menj csak fel, mindjárt jövünk mi is! -hallotta kintről Harry hangját.- Neked meg mi a bajod? -lépett be a konyhába.
-Tudod te is jól, Harry! -mondta nyugodtan Juliette. Háttal nekidőlt a pultnak és össze fonta maga előtt a karját. Mikor a fiú nem válaszolt csak nézte, folytatta.- Tudod jól, hogy utálom a csajt! Egy ribanc! Ki jön össze nála két évvel fiatalabb fiúval tizenhét évesen? De most komolyan....Fűvel fával össze fekszik! Hidd el, még úgy is, hogy veled jár. -vágta a fiúhoz azt amit gondolt és tudott.
-Nem ismered! Soha nem tenne ilyet! Szeret...-az utolsó szót már csak suttogta a fiú, minta ő sem lenne biztos magában.
-Te sem ismered Dament, még is mindent hozzá vágsz a fejemhez vele kapcsolatban! -csattant fel a lány, majd megfogta az egyik poharat és kikerülve a fiút elindult fel a szobájába. Fent Madisont pillantotta meg, ahogy a falon és az ágya felett lógó képeket vizsgálgatta. Szinte mindegyiken Harryvel szerepelt, vagy a barátaikkal, családdal, vagy csak ketten. Juliettenek gúnyos vigyor húzódott a szájára, mikor látta a lányon, hogy idegesítik a képek. Fellépet az utolsó lépcső fokon is, ezzel a szobájába lépve. Madison ijedten ugrott egyett mikor feltűnt neki Juliette jelenléte.
-Harry? -kérdezte vékony hangján.
-Mindjárt jön... -közölte ridegen Juliette, majd a lány mögött lévő ágyára dőlt. Ülő helyzetbe tornászta magát, majd a hátát a falnak vetve az ölébe vette a laptoppját. Jade még mindig ott volt, nem vette észre, hogy barátnője vissza tért. Valamit nézett a gépén, közben reggelizett. Juliettet megmosolyogtatta, ahogy még álmosan bámult ki a fejéből. Fura volt számára, hogy Jade még csak most kelt, náluk meg már délután volt. Mivel nem akarta felhívni magára Madison figyelmét, ezért inkább írt barátnőjének. Jade felsikított, mikor a gépe jelezte, hogy üzenete jött. Juliette nevetésben tört ki, ezzel teljesen a tervének ellentét váltotta ki. Nem csak a szőke csaj figyelte, hanem a szobába belépő Harry is. Mikor végig nézett a két vendégen, abba hagyta a nevetést és komoly képre váltott.
-Mi van? Mitől lettél ilyen morci? -kérdezte vidáman Jade, aki nem értette mi történt.
-Semmi. -válaszolt Juliette, de közben gépelni kezdett.
"Betoppant Harry a kis....Na, mindketten tudjuk mi a csaj. Most itt lebzsel a szobámban, Harry pedig pipa rám amiért bunkó vagyok a csajjal. Pedig ez még nem minden. Egyszer megölöm a szöszit, ha bántani meri!"
-Ugye tudod, hogy büntetik az állatkínzást? -nézett Juliettere felvont szemöldökkel Jade miután elolvasta az üzenetet. A lány először nem értette, de miután barátnője leírta neki, hogy Madizon egy hülye liba, kicsit nevetett. Nem is figyelt Harryékre, csak azt vette észre, hogy besüppedt mellette az ágy. Oldalra pillantott és a legjobb barátját pillantotta meg, aki bőszen olvasta amit eddig Jadeel írtak egymásnak.
-Ne legyetek már ekkora bunkók! -szidta a lányokat.
-Igen Hazz, neked is szia! Jó látni! Ne, ne is kérdezd, minden szar, mindenki elkényeztetett amcsi kis szarházi! Ja, és igen, te is hiányzol nekem! -hadarta el Jade gúnyosan. Erre Juliette és Harry is felnevettek.
-Hello Jade! -mosolygott a kamerába a fiú, miután lenyugodott. Juliette kíváncsian tekintett körbe, mire Harry oda súgta neki, hogy kiment a mosdóba. Pár perc múlva Madison vissza tért, ezzel megtörve a jókedvet. Legalább is Jade és Juliette részéről.
-Oh, sziaaa! -nyávogta a kamerába mikor ő is bemászott az ágyba és megpillantotta Jadeet a képernyőn. Harry gyorsan nagy képernyőre tette Jadet, hogy barátnője ne lássa, hogy eddig mit beszélt róla a két lány.- Madison vagyok! Harry barátnője. -Jade jobb szemöldökét felvonva figyelte a lányt, majd mikor meglátta Julietteet, aki öklendezést imitált, próbálta elfolytani a feltörni készülő nevetését.
-Jade Már-párszor-beszéltünk-te-szőke Miller. -válaszolta negédesen, egy angyali mosollyal keretezve. Madison kicsit meghökkent, mire Harry átkarolta és magához húzta, Juliette pedig halkan kuncogott. Cinkosan össze néztek Jadeel, majd folytatták a beszélgetést. Mikor Harrynek elege lett abból, hogy a két lány úgy tesz, mintha Madison ott se lenne, sietőssen elköszönt és távoztak.
-Ez volt életem leghosszabb két órája! -dőlt be az ágyba Juliette, mikor vissza ért a szobájába.
-Harry, hogy bírja ezt a csajt? Esküszöm letagadom ezt a gyereket!
-Én féltem Harryt! -mondta Juliette lehajtott fejjel.- Nem akarom, hogy ez miatt a hülye ribi miatt törjön össze.
-Hidd el, én sem! Majd csak megjön az esze... -rántott vállatt Jade. Még beszélgettek kicsit, majd Jade elköszönt, mert családi napot tartottak. Juliette még böngészett kicsit a net-en, de megunta. Lement a nappaliba TV-t nézni. Szomorúan bámult ki a fejéből, közben gondolkozott. Hiányoztak neki a Harryvel töltött hétvégék, de mióta mindkettejüknek van valakije, szinte alig töltöttek együtt időt. Úgy érezte ez Madison hibája, hisz amíg nem volt együtt Harryvel, több programot csináltak. Volt, hogy Damen is velük volt, igaz, hogy Harryvel nem igazán jöttek ki jól, de még is csak elment velük. Most meg, hogy együtt volt Madisonnal, minden programot lemondott. Juliette fáradtan nyögött fel, mikor csengettek. Semmi kedve nem volt ajtót nyitni, de mikor nem akart elmenni az a valaki, muszáj volt felkelnie. Elvánszorgott az ajtóig, majd lassan kinyitotta.
-Szia cica! -mosolygott le rá Damen. Juliette fölé tornyosulva mérte végig a lányt. Juliette szempillái alól pislogott fel a magas, már majdnem, hogy fekete hajú fiúra. Damen magához rántotta és megcsókolta.
-Szia Damen! -motyogta Juliette miután elváltak a fiúval. Beengedte a fiút, majd miután becsukta az ajtót, Damen maga felé fordította és ajtónak préselte.- Ne! Damen, kérlek. -motyogta miután újra elváltak egymástól és a fiú a nyakát kezdte csókolgatni. Hányingere lett a fiú szájából áradó cigi szagtól. Tudta jól, hogy mit akar a srác, de ő nem akarta. Már nem egyszer próbálkozott be nála, de Juliette mindig leállította. Nem érzete úgy, hogy készen állna rá.
-Hmmm...Ne csináld már bébi! -morogta a lány nyakába. Juliette a mellkasára csúsztatta kezeit és eltolta magától a fiút.
-Megint bagóztál! -vágott fancsali képet Juliette, közben ellépet a fiú mellett és vissza slattyogott a nappaliba.
-Van vele valami problémád, cica? -ült le mellé a fiú.- Tudod jól, hogy utálom, ha beleszólnak abba amit csinálok. Ne kezd te is... -mondta ingerülten, közben össze húzott szemekkel nézett a lányra, majd a távkapcsolóért nyúlt és váltogatni kezdte a csatornákat.
- S-sajnálom! -dadogta Juliette. Damen közel hajolt hozzá szinte össze ért az orruk.
-Semmi baj, bébi! Csak többet ne legyen ilyen... -motyogta, majd megcsókolta a lányt.

Part 4.

Hiii! Rég hoztam részt, amiért bocsánatot kérek! Itt a nyár, kicsit ellustultam, minden téren.:S Próbálom össze kaparni magam és kicsit sürűbben hozni a részeket! Lassan megkezdődnek az edzések is, úgyhogy biztos helyre rázódok és újra rendszeresség lesz az nyaramban.:P
Nem is pofázok itt tovább!
Jó olvasást.:)xoxo


Juliette az iskola előtt lévő padon ült, és figyelte a gyerekeket, akik boldogan rohantak a szüleikhez. Már negyed órája kint ült és várta Danielt, de a férfit sehol nem látta. Pár osztálytársa is elment előtte, hangosan nevetve mutogattak rá. Könny szökött a szemébe, félt, hogy Daniel nem jön érte, és még az osztálytársai is bántani fogják. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, mikor a gyerekek beszálltak a szüleik kocsijába és elhajtottak, de a félelme nem múlt el teljesen, hisz Daniel még mindig nem ment érte.
-Heeey Geeem! -egy ismerős hang ordította az iskola kapuja felől. Oda fordult, hogy lássa mi történik. A zöldszemű kisfiú az osztályából, kicsapva az iskola üvegajtaját futott egy idősebb lány felé, akin ugyan úgy egyenruha volt, mint rajtuk. Csendben meghúzódva figyelte a jelenetet, ahogy kisfiú odarohan a lányhoz, és megöleli, majd együtt elindulnak az ő irányába. Juliette elkapta róluk a tekintetét és lehajtotta a fejét.
-Hi Juliette! -két sportcipő került a látóterébe, majd félénken a gazdájukra nézett. Most is mosolyogva nézett le rá, nagy zöld szemei csillogtak.- I'm Harry! - Juliette nem értette mit mondott, csak nagy szemekkel figyelte, ahogy vissza fut a náluk idősebb lányhoz, majd lehúzza magához, és súg valamit a fülébe.
-Szia Juliette, Gemma vagyok! -ült le mellé mosolyogva a lány. Juliette döbbenten nézett fel rá, és elöntötte a boldogság, hogy végre van akivel tud beszélni.
-Te érted, amit mondok? -kérdezte félénken.
-Persze, három éve tanulok franciául. -vigyorgott le rá.- Ő Harry, az öcsém! -mutatott a kisfiúra, aki értetlen képpel figyelte a két lányt. Gemma mondott valamit Harrynek, amit Juliette nem értett, de Harry heves bólogatásba kezdett.- Hol vannak a szüleid? -fordult vissza felé Gemma.
-Danielnek kell értem jönnie, de még mindig nincs itt. -mondta szomorúan, lehajtott fejjel Juliette.
-Gyere velünk! Nem lakunk messze, szólunk az iskolába, hogy nálunk leszel és majd eljönnek érted. -ajánlotta fel mosolyogva a mellette ülő lány. Újra Harryhez beszélt angolul, mire a kis srác vigyorogva fordult Juliette felé, és hirtelen elkapta a karját és húzni kezdte maga után.- Harry! -csattant fel a nővére, mire Harry elengedte a kislány kezét és bűnbánó tekintettel nézett rá, majd Gemmára. A lány berohant az iskolába, addig a két kicsi csendben ült a padon. Pár perc múlva nagy mosollyal tért vissza Gemma.
-Gyere, majd szólnak a szüleidnek! -kapta fel a táskáját a padról, majd elindult. Sietve követték Gemmát. Tízperces séta után, ami alatt elég sokat beszélgettek, megtudta, hogy Gemma nemrég töltötte be a tízet, és most kezdi a hatodik osztályt, Harry pedig annyi mint ő. Egy hasonló házhoz fordultak be, mint ahol Julietteék laknak.
-Itt lakunk. Ne ijedj meg, anya kicsit pörgős, főleg, ha vendégünk van. -mosolygott le rá Gemma.
-Rendben. -motyogta alig hallhatóan Juliette. Harry előre rohant, maga után nyitva hagyva az ajtót. Gemma szemét forgatva terelte maga előtt a kislányt, és azon gondolkozott, hogy vajon Ane nem lesz e mérges a váratlan vendég miatt. Áhh, anyu nem olyan. Biztos örülni fog! Biztatta magát, közben beléptek a lakásba.
-Szia kincsem! -lépett ki nagy mosollyal a konyha ajtón Ane, mikor meglátta a lánya mellett álló kislányt, meglepődve állt meg.
-Szia anyu! Öhm...Ő itt Juliette, öcsi egyik osztálytársa. Nem jöttek érte, és nem akartam, hogy egyedül maradjon a suli előtt! -mondta miközben felakasztotta a kardigánját a  fogasra és levette a cipőjét.- Ja, és mielőtt letámadod! Nem tud angolul. -közölte, mire az anyja még inkább meglepődött.
-Mi az, hogy nem tud angolul? -kérdezte meghökkenve, közben a kislányra meredt, aki félénken meghúzva magát, szorosan állt Gemma mellett. Egy szót sem értett az egész beszélgetésből. Kezdett féli, hogy nem engedik meg, hogy itt maradjon, de mikor a nő nagyokat bólogatott arra, amit Gemma mondott neki, majd leguggolt elé egy kedves mosollyal, megnyugodott.
-Ane Cox. -nyújtott kezet.
-Juliette Frewen. -nyújtott remegve kezet, amit a nő gyengéden meg is rázott.
~*~
-Gemma! -üvöltötte Ane lentről, mire a lány felpattant és magára hagyta a két kicsit a szobájában. Mosolyogva folytatták a rajzolást.
-Héééj! -kiáltott fel Juliette nevetve, mikor Harry belerajzolt a pillangójába. Bosszúból ő is belerajzolt a kisfiú repülőjébe. Legalább is gondolta, hogy az akar lenni. Nevetgélve rajzolgattak egymás oldalára. Juliette örült, hogy talált magának barátokat, még ha az egyikkel nem is tud beszélni. Úgy tűnt Harryt sem zavarja, hogy nem értik meg egymást, jól elvoltak.
-Juliette, gyere! -tért vissza Gemma.- Itt van apukád. -mosolygott a kislányra, aki egyből lemászott a székről és rohant kifele a szobából. Még hallotta, ahogy Gemma valamit mond Harrynek, aki értetlenül nézte a jelenetet.
-Daniell! -rohant a férfi karjaiba a kislány, mire a férfi felkapta és szorosan magához szorította.
-Ne haragudj hercegnőm! -puszilt a lány hajába, aki csak rázta a fejét. Vissza tette a földre a kislányt, majd Anevel kezdett el beszélni.
-Húzd fel a cipőd, én addig lehozom a kardigánod. -utasította kedvesen Gemma, és már el is tűnt. Juliette tette is amit mondott.- Tessék! -nyújtotta át a sötét anyagot, amibe Juliette készségesen bele is bújt. Ez után még megölelte Gemmát és Harryt is, aki csöndben állt a nappali ajtajában. Kézen ragadta Daniellt és indultak is a kocsi felé.
-See you! -szólt vissza Daniell, Juliette pedig boldogan integetett hátra.
-Sajnálom hercegnőm, nem tudtam eljönni. -szólalt meg a férfi miután beszálltak a kocsiba és elindultak.- Volt egy baleset, és sürgősen műteni kellett.
-Semmi baj. Nagyon kedvesek voltak velem Gemmáék! -mosolygott a férfira, aki vissza mosolygott rá. Boldog volt, hogy a lánya barátokra talált. Neki is szimpatikusak voltak, örült, hogy volt aki vigyázott Juliettere.- És képzeld! Már be tudok mutatkozni! -kezdett bele lelkesen, mire a férfi felnevetett.- I'm Juliette Frewen! -húzta ki magát büszkén, mire a férfi még inkább nevetett.
-Hi Juliette! I'm Daniell Frewen. -vigyorogva nyújtott kezet a kislánynak, közben fél szemmel az utat figyelte.


2005. Október. 11.
-Jul (Dzsul), várj már! -kiabált a lány után valaki. Juliettenek mosoly kúszott az arcára, ahogy meghallotta a hangot. Készségesen megállt és az iskola kapuja felé fordult, még pont elkapta, ahogy Harry majdnem hasra esett a saját lábában, de még időben vissza nyerte egyensúlyát. A lány csak magában nevetett.
-Miben segíthetek Harold? -kérdezte mosolyogva, mikor a fiú mellé ért.
-Először is, nem hívsz Haroldnak! -nézett rá bosszúsan, mire a lány újra felnevetett. Tudta jól, hogy a fiú utálja, ha így hívják, de annyira szerette evvel cukkolni. Bocsánat kérés kép átölelte a fiút, aki viszonozta az ölelést.- Másodszorra, eljössz velem Benhez. -vigyorgott le Juliettere.
-Rendben, de akkor haza kísérsz, hogy letegyem a cuccom. -erre Harry csak beleegyezően bólintott és elindultak Juliette-ék háza felé. Harry átvette a lány vállán a karját és így sétáltak végig.
-Juliette! Siess már! -toporgott a lépcső aljában Harry.
-Jövök már, jövök már! -rohant le az emeletről a lány, vállán a táskájával, amiben a tánc órára való holmijai voltak.- Nem értem hova kapkodsz! -nézett fel a fiúra, miközben húzta fel a cipőjét. Harry segítőkészen oda áll mellé, hogy meg tudjon támaszkodni, mert majdnem eldőlt.- Köszi! -mosolygott fel rá.
-Nincs mit, csak mennyünk már! -sürgette. Juliette szemét forgatva vette magára a vékony kabátját.
-Mehetünk. Nem hiszem el, hogy mindig rád kell várni! -vigyorgott a srác arcába ártatlanul. Harry dühösen megindult felé, mire a lány sikítva, nevetve futott ki a házból. Még hallotta, hogy a fiú becsukja az ajtót.
-Kapd el! -szólt utána Harry, mire megfordult és elkapta a felé dobott kulcsot, amit egyből bedobott a táskájába.- Most pedig gyere! -ragadta kézen Harry és futni kezdett az utcán.
-Harry, állj már le! Tudod milyen szar szoknyában futni? -korholta futás közben Juliette, közben fél kézzel próbálta lent tartani a szoknyáját, másik kezét pedig Harry szorításából próbálta kirántani.
-Miért nem öltöztél át? -lassított le a fiú.
-Mivel még az sem tetszett neked, hogy letettem a sulis cuccom és felvettem a táncórára való táskám?! -kérdezett vissza a lány, mire Harry bocsánatkérően mosolygott rá.- Ne is próbálkozz ezzel a nézéssel Göndör!  -durcizott össze font karokkal Juliette. Harry lejjebb biggyesztette ajkát -már ha annál lehetett még lejjebb- és szuggerálta a lányt.- Jól van, nem haragszom! Ja és növeszd már vissza a fürtjeidet! Így hülyének néznek mikor le göndörözzlek. -nézett rá a szeme sarkából és leengedte a karját. Harry egy puszit nyomott az arcára és újra futásnak eredt, de most már nem húzta maga után a lányt. Mosolyogva nézte, ahogy legjobb barátja előre rohant. Nem értette mire fel ez a nagy cécó, de már nagyon kíváncsi volt, hogy mit is tervezhetnek a srácok.
-Jó napot, Mrs. Wigge! -köszönt a ház előkertjében szorgoskodó hölgynek. Benék háza nem olyan volt, mint Julietteéké, vagy Harryéké. Egy különálló családi ház, hozzá egy nagy garázzsal, sövénnyel elválasztva a szomszéd házaktól.
-Szervusz Juliette! -mosolygott rá a nő.- Ne a házba menny! A garázsban vannak! -szólt utána a nő, mielőtt még felsétálhatott volna a kis teraszra.
-Köszönöm, Mrs. Wigge! -leugrott a második lépcsőfokról és gyors léptekkel haladt a garázs felé. Óvatosan feltolta az ajtót, hogy pont betudott menni alatta. A négy srác nem vette észre, hogy megérkezett.
-Csövi srácok! Mi a pálya? -dobta le a rozoga kanapé mellé a táskáját, és levetette magát. Ijedten kapták rá a tekintetüket, amin Juliette csak nevetett.- Ennyire ijesztő vagyok? -kérdezte nevetve.
-Hát, ami azt illeti... -motyogta tarkóját vakargatva Jimmy. A lány egyből abba hagyta nevetést és az első kezébe akadó tárgyat hozzá vágta.- Héé, teljesen meghülyültél?! -háborodott fel, mikor a dobfelszerelés hangos csörömpölésbe kezdett. Juliette döbbent arckifejezéssel kelt fel a barna bútorról, és ment a fiúkhoz. Eddig fel sem tűnt neki, hogy ott van.
-Mióta van nektek dobotok, Ben? -kérdezte a kék szemű sráctól.
-Hát...Úgy...-kezdett el az ujjain számolgatni, mire mindannyian felnevettek.
-Beni, inkább hagyd! -karolta át barátját Jimmy és letolta a kezét.- Kedd óta van nekik. -mondta.
-És mit keres Mattnél egy gitár? Meg nálad is? -egyre furábbnak találta a dolgot. Erre mindegyik srác hangos nevetésbe kezdett.
-Bandát alakítottunk Jul! -mondta lelkesen Harry és átkarolta a lányt, aki még mindig döbbenten figyelte a hangszereket.- Tök király, nem?
-Ja, de. Az! -hebegte Juliette. Jimmy vissza küldte a kanapéra, mondván, hogy most próbálniuk kell. Juliette szemforgatva teljesítette az utasítást. Kényelmesen elnyúlt a kanapén és figyelte ahogy próbálnak megegyezni, hogy mit is játszanak. Azt tudta, hogy Jimmy és Matt gitároznak, de soha eszébe sem jutott volna, hogy ez a négy srác egy bandát fognak alakítani. Szóval erről sutyorogtak a suliban...Tűnődött el.
-Srácok, nem akarok beleszólni, de előbb meg kéne tanulni a szöveget meg hasonlók, nem? -ült fel mosolyogva pár perc után Juliette.
-Öhm, lehet, hogy igaza van. -húzta a száját Matt, közben végig nézett a három haverján.
-Sőt, biztos! -nevetett fel Harry.
-Mire mennétek ti nélkülem?! -sóhajtott Juliette, közben nagy nehezen felállt. Erre mindegyik fiú csak pofákat vágott, Juliette pedig nevetett magában.- Na, nekem mennem kell táncórára! -lépett oda fiúkhoz és gyorsan megölelte őket. Harrytől kapott egy cuppanós puszit is, mire "Huhhuu"-zásba kezdtek.
-Jaj, ennyire ne irigyeljetek! -nyújtott rájuk nyelvet a lány, mire abba hagyták, Harry pedig felnevetett. Juliette felkapta a táskáját és már húzta is fel a garázs ajtót.- Sziasztok! -integetett még vissza sarokban üldögélő kis csoportnak és már rohant is.
~*~
-Rendben lányok! Még egyszer elpróbáljuk és mára végeztünk! -mondta Elizabeth, Juliette balett tanára. Karcsú, fiatal nő volt, barna haját szoros kontyba fogva hordta. Minden lány vissza állt a helyére és a szemben lévő tükörből nézték amit csinálnak. Újra kezdték a húszperces darabot, amit pár hét múlva előadnak.
-Ügyesek voltatok! Hétfőn találkozunk lányok! -mosolygott rájuk Elizabeth, felkapta a táskáját és kisétált a terem ajtaján. Az össze lány felvette a vizes üvegüket és kimerülten ült le a földre. Nagy csevegésbe kezdtek, mint minden táncóra után.
-Hé, Juliette! -bökte oldalba az egyik lány. Juliette mosolyogva fordult felé.- Itt a pasid! -bökött az üvegajtó felé, aminek a másik oldalán Harry ácsorgott.
-Nem a pasim! -mordult fel Juliette és felpattant a földről. Felkapta a sarokba dobott táskáját, majd elköszönt és kisietett a teremből.
-Szia Harry! -csukta be maga mögött az ajtót. Nem nézett vissza, de érezte, hogy mindenki őket bámulja.
-Hi Jul! -mosolygott rá. A fiú könyöke alá tette kezét és elvezette az ajtóból, mikor már a kíváncsi tekintetek látóterén kívül voltak, szorosan megölelte. Mindig örült, ha a látja a fiút.
-Hulla vagyok! -motyogta a fiú nyakába, mire Harry csak nevetett és simogatta a lány hátát.-Te mit csinálsz itt? -kérdezte meglepődve miután elengedte Harryt. A fiú csak megrántotta a vállát.
-Gondoltam nálunk aludhatnál.
-Benne vagyok, de anyáéktól is el kell kéretőznöm! -mosolygott a fiúra, és elindult az öltöző felé.
-Marionnal már beszéltem! Pont találkoztunk mikor megjöttem. -mosolygott a lányra.
-Oh, értem. Akkor rendben. Öhm, Harry...Jobb lenne, ha te kint maradnál! -tette a fiú mellkasára kezét nevetve, mikor a fiú majdnem besétált utána az öltözőbe. Harry elvörösödött és csak bólogatott.
-Bocs, nem vettem észre. -motyogta, majd a folyosó másik oldalán lévő padokhoz sétált és helyet foglalt.
~*~
-Ajj, már! Harry! Gyere már ki! -dörömbölt a fürdőszoba ajtaján Gemma. Juliette röhögve jött ki a lány szobájából.
-Mióta van bent? -kérdezte mosolyogva. Nagyon szórakoztatta, ahogy Gemm csapkodja az ajtót, és volt egy olyan érzése, hogy Harry is csak ezért van még mindig bent.
-Már vagy egy órája! Hallod, öcskös?! Most már húzd ki a segged! -őrjöngött tovább. Juliette csak nevetett. Imádta nézni, ahogy húzzák egymást. Még negyed órát élvezte a Styles tesók műsorát, de már ő is szívesen letusolt volna.
-Göndör, most már tényleg jobb lenne neked az ajtó másik oldalán! -kezdte el ütni ő is a fürdőszoba ajtaját.
-Nekem abból mi hasznom? -kiabált ki a srác. Értetlenül nézett össze a két lány, majd egyszerre ordították vissza.
-Nem ölünk meg!
-Aha, persze! Higgyem is el?! -hallatszott, hogy Harry jól mulat bent.
-Ne már, mit csináljunk? -dőlt neki az ajtónak Gemma.
-Találjatok ki valamit...
-Most tuti a vállát vonogatja.-motyogta Juliette, és falnak dőlve lecsúszott a padlóra.
-Meg van! -kiáltott fel a mellette álló lány. Felnézett rá, és várta, hogy folytassa.- Veled alszik Juliette, csak gyere már ki!
-Hogy mi? -pattant fel egyből az említett.
-Oké! -kiabált ki Harry.
-Kösz Gemm! Utállak! -sziszegte a lánynak, aki beiszkolt a nyíló fürdőszoba ajtón, az öccsét pedig kilökte.
-Ennyire ne örülj, hogy velem alszol! -nevetett Harry, mikor végig nézett a duzzogó lányon.
~*~
-Styles! -tört be a fiú szobájába Juliette. Még csöpögött a hajából a víz és törölközőbe volt tekerve.
-Miben segíthetek? -kérdezte vigyorogva az ágyon elterülő srác.
-Azonnal add vissza a táskám! Ez nem vicces! -füstölgött a lány, közben a mellkasához szorította a törölközőjét.
-Miért? Tök jól áll a törölköző! Szerintem át se kéne öltöznöd... -kacsintott az ajtóban toporgó lányra, aki erre még dühösebb lett. Határozott léptekkel megindult az ágy felé.- Hé, hé, hé...Frewen, gondold meg mit csinálsz! -mászott hátrébb az ágyon Harry. A lány felkapott egy párnát, ügyelve arra, hogy ne mutasson sokat magából, felmászott az ágyra és letámadta a fiút.
-Harry, ez így nem ér! Én fél kézzel vagyok! -csattant fel a lány, mikor a fiú lefogta a párnát szorongató kezét.
-Ciki...- vigyorgott a képébe. A lány csak megforgatta a szemét és elengedte a párnát, ami a földre hullott.
-Kérlek, add vissza a táskám! -meresztette a fiúra kék szemeit és lebiggyesztette az ajkát. Harry pár másodpercig csak nézte a lányt, majd az arcát nyújtotta felé.- Istenem, de gyerekes vagy! -sóhajtott Juliette és egy puszit nyomott a fiú arcára.
-Ott van a szekrényben! -dőlt vissza az ágyra Harry és az ajtó mellett lévő szekrényre mutatott.



2006. április. 20.
-Harry! -dörömbölt a ház ajtaján Juliette.- Nyisd már ki, az ég szerelmére! -lépett hátra pár lépést, hogy lássa az emeleten lévő ablakot.
-Nyugi már! Itt vagyok. -nyitotta ki a fiú az ajtót. Egy szál alsógatyában ácsorgott az ajtóban, kócos tincseibe beletúrva próbálta helyre rakni azokat.
-Megtaláltam! -ugrott Harry nyakába a lány. A fiú döbbenten állt, nem értette a lány miről beszél, habozva ölelte át.
-Mi?! Hol? -tolta el magától, mikor rájött miről beszélt a lány. Az arcát fürkészte, izgatottan várta, hogy folytassa Juliette.- Hol van?
-Az öreg Mrs. Robinson ablakában láttam! Szegényem ott kaparta az ablakot. -mondta szomorúan.
-Eddig se kedveltem azt a nőt, de most már határozottan gyűlölöm! Mit képzel, hogy ellopja a macskámat? -kelt ki magából Harry, közben dühösen feltrappolt a lépcsőn.- Mindjárt jövök! -kiabált vissza az emeltről.
-Oké! -motyogta az ajtóban álló Juliette. Becsukta az ajtót és bement a konyhába. Kivett a hűtőből az alma levet és töltött magának egy pohárba, utána felült a pultra.
-Mit iszunk? -jelent meg a konyhában, az immár felöltözött Harry. Megállt a lány előtt és kivette a poharat a kezéből és egy nagyot kortyolt az üdítőből.
-Azért nekem is hagyhatnál! -szólt rá a lány, majd lehúzta a pohárban maradt alma levet. A mosogatóba tette a poharat, és leugrott a pultról, figyelte ahogy Harry sietve kapta magára a cipőjét.
-Jössz? -kérdezte a fiú, mikor kinyitotta az ajtót és kérdőn nézett Juliettere.
-Még jó! -válaszolt lelkesen, és kirohant a konyhából, onnan pedig a nyitott bejárati ajtón.- Mi a terv? -nézett a mellette sétáló fiúra.
-Még nem tudom. De vissza szerzem attól a nyanyától ami az enyém! -nézett maga elé össze húzott szemekkel Harry. Juliette hangos nevetésben tört ki.- Most mi van? -nézett a lányra mosolyogva.
-Semmi, csak nagyon vicces voltál. Mint valami szar filmben...-mondta nevetve Juliette. Harry csak mosolyogva megrázta a fejét, átkarolta a lányt, és egy puszit nyomott a hajába. A lány is átkarolta és így mentek keresztül a városon.
-Jut eszembe, mit csináltál te a városnak ezen a felén? -törte meg a csendet a fiú, mikor már Mrs. Robinson utcájában sétáltak. Itt is hasonló családi házak voltak, mint Benéknél.
-Jadenél voltam. Már rég lógtunk együtt, úgyhogy átjöttünk hozzájuk suli után. -mondta a lány. Még sétáltak pár percet, majd Harry egy bokor mögé húzta Julietteet.
-Mit csinálunk?
-Ssss! Halkan! -fogta be a lány száját. Juliette megnyalta a fiú tenyerét, mire Harry csak laposan ránézett.- Komolyan azt hiszed, hogy ettől elveszem a kezem? -erre a lány csak megvonta a vállát.
-Mit agyalsz? Egyszerűen csak mennyünk oda és kérjük vissza Dustyt. -suttogta Juliette, miután Harry elvette a kezét.  Felkelt a bokor mögül és megindult a ház felé. A fiú duzzogva követte.
-Pedig már megvolt a tervem! -motyogta Harry, mikor felsétált a teraszra. Juliette ártatlan mosolyt vetett felé, majd becsöngetett. Négyszer próbálkozott, de nem volt semmi válasz.
-Háh, nincs itthon! Jöhet az én tervem! -karon ragadta a lányt és vissza húzta a ház előtt lévő füves kis területre. Újra a házat bámulta, Juliette pedig csak bámulta a fiút.
-Mi a nagy terved kapitány? -kérdezte gúnyosan.
-Látod a garázs tetejét? -nézett a lányra, aki csak bólintott.
-Ja, nem vagyok vak!
-Na, mivel leejt, könnyen felmászunk rá, és ha szerencsénk van, nyitva van az az ablak ott, ahol a ház meg a garázs teteje találkozik. Látod? Ott! -mutatott egy ablakra a ház oldalán.
-Styles, neked elment az eszed! -nézett a fiúra Juliette.- Te be akarsz törni egy öreg néni házába! -kelt ki magából, mire a fiú újra a szájára tapasztotta a kezét.
-Ne üvöltözz! Ellopta a macskám! Mást nem viszünk el, csak Dustyt. -nézett a lány szemébe.
-De mi van, ha valaki meglát minket?
-Ugyan, fél öt van! Még mindenki dolgozik! Senki nincs az utcán! Van fél óránk. -ezzel újra húzni kezdte a lányt. A garázs oldalánál állt meg.- Nézd már! Simán felmászunk. -mondta, miután meglátta a fal mellett lévő üres vödröket. Gyorsan egymásra pakolták őket.
-Először te mész! -szólalt meg a lány, mikor végeztek. Harry egyből felmászott, majd vissza nyújtotta a kezét, hogy segítsen a lánynak.- Kösz, megoldom!
-Okés, most már csak abban kell reménykednünk, hogy nyitva az ablak. -mondta Harry, mikor a lány is felmászott. Óvatos léptekkel haladtak a ház falához.
-Harry! -sikított a lány, mikor megcsúszott a bal lába. A fiú egyből hátra fordult és a lány után kapott, aki vészesen közelített a tető széléhez. Harrynek sikerült elkapnia Juliette kezét, aki szétcsúszott lábakkal ült a tetőn és ijedt szemekkel meredt a fiúra.- Harry...-suttogta remegő hangon.
-Szép spárga! -mosolygott rá Harry. Vissza lépkedett a lányhoz és óvatosan felsegítette, majd a kezét fogva, felment az ablakhoz.- Király! Nyitva van! -vigyorgott a mögötte álló lányra, mikor sikerült feltolnia az ablakot. Lassan bemászott, ügyelve rá, hogy ne lökjön le semmit az ablak melletti szekrényről.- Gyere! -nyúlt ki az ablakon, hogy segítsen Juliettenek. Megfogta a derekát, és behúzta a lányt. Szorosan magához ölelte, mikor már Juliette is földet ért.- Minden rendben?
-Igen, csak megijedtem. -suttogta a lány.
-De nem történt semmi baj, úgyhogy nyugi! -engedte el mosolyogva a fiú és újra kézen ragadva ki húzta a szobából.
-Dusty! -suttogták miközben az emeletet járták körbe.
-Nézzük meg lent is. -ajánlotta a lány és elindult lefele a lépcsőn.- Csak szerintem rémisztő ez a ház?
-Nem. Ijesztőek ezek a régi képek! Nyomasztó az egész kóceráj úgy ahogy van, szóval találjuk meg Dustyt és húzzunk a francba! -szorította meg a lány kezét és a nappaliba húzta.
-Dusty! -kiáltotta a lány, és a sarokban lévő fotel elé vetette magát.- Kis édesem, hát meg vagy! -búgta a macska fülébe közben ölelgette és simogatta. Harry csak állt mellettük és mosolygott.
-Na, elég lesz Jul! Húzzunk még mielőtt megjön a nyanya! -sürgette a lányt. Juliette nagy nehezen feltápászkodott a macskával a kezében és a fiú felé fordult.- Oh, a picsába! Ez tuti Mrs. Robinson! -suttogta Harry, mikor hallották, hogy egy kocsi áll be ház elé.- Siess! -ragadta karon a lányt, és rohanni kezdett.
-Harry, még is merre akarsz kimenni? -kérdezte kétségbe esetten a lány.
-Hátsó ajtó! Mindenki nyitva hagyja! Remélem ez a nyanya is úgy hagyja...-átrohantak az előszobán, be a konyhába.-Légy nyitva, légy nyitva, légy nyitva...-mantrázta magában. Kulcs zörgését hallották a bejárati ajtónál.
-Gyerünk Harry, nyisd ki azt a rohadt ajtót! -suttogta Juliette, közben a macskát szorította a mellkasához, nehogy leejtse. A fiú két hosszú lépés után az ajtóhoz ért, és megmarkolta a kilincset. A bejárati ajtó kinyílt és Mrs. Robinson besétált a házba szatyrokkal a kezében.
-Kérlek! -szorította össze  a szemeit és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt, a két gyerek pedig kirohant rajta. Harry halkan becsukta az ajtót, majd Juliette után futott, aki már a garázs mellett futott.
-Jul, várj! -szólt utána, mielőtt még a lány kirohant volna a ház elé. Juliette megtorpant és bevárta a fiút.
-Erre! -intett a mellettük lévő bokor felé Harry és bele vetette magát.
-Te tényleg hülye vagy...-csóválta a fejét Juliette, de követte a fiút.- Sikerült, sikerült, sikerült! -ujjongott a lány, mikor kimászott a bokorból.
-Akkor sikerült, ha haza értünk! -mondta a fiú. Átvette a lánytól a macskát és rohanni kezdtek.
-Most sikerült! -préselte ki magából ezt a pár szót a fiú, mikor lerogyott a nappalijukban lévő kanapéra. A lány is mellé telepedett és a fiú ölébe dőlt, a lábait pedig felrakta a karfára. Harry elengedte a macskát, aki kiugrott a kezéből és berohant a konyhába.- Köszönöm, hogy segítettél! -motyogta az ölében fekvő lánynak.
-Hmmm. -hümmögött a lány csukott szemmel és eleresztett egy mosolyt. Harry mosolyogva figyelte Juliettet, közben birizgálta a haját.
-Mi a helyzet fiatalok? -sétált le a lépcsőn Ane. Megállt a nappali boltíve alatt és a falnak dőlve figyelte a fiát és Juliettet.
-Hősök vagyunk! -emelte a levegőbe a lány a karját. A nő értetlenül nézett a fiára, aki csak nevetett.
-Megtaláltuk Dustyt és vissza is hoztuk. -adta a magyarázatot a srác.
-Valamiért úgy érzem, jobb ha nem tudom, hogy mi történt...-mondta Ane és hátat fordított a két pihenő gyereknek és bement a konyhába.
-Harry. -suttogta Juliette csukott szemmel.
-Hmm?
-Miért nem a hátsó ajtón mentünk be? -nézett fel a fiúra nagy kék szemeivel.
-Hát...Kérdezz kettőt és könnyebbet. -nevette el magát. Juliette vigyorogva forgatta a szemét. Majd felült, mikor a fiú mocorogni kezdett alatta. Harry is elfeküdt a kanapén, majd lehúzta Juliettet is maga mellé. Juliette a fiú mellkasára feküdt és hallgatta a szívverését. Harry félkézzel átölelte a lányt és lehunyta a szemét.
-Jó éjt! -dörmögte, mire a lány nevetni kezdett.
-Jó éjt Harold! -kuncogott Juliette. Harry megbökte az oldalát, mire felsikított a fiú pedig szorosabban húzta magához, nehogy leesen.

Part 3.

Halihó! Hát akkor, tádááám! Itt lenne a harmadik rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket! Tudom, hogy még nagyon az elején vagyok, de eléggé elbizonytalanító, hogy max 1 komit kapok! Kérlek titeket, hogy ha tetszett, vagy, ha nem, akkor azt kommentben adjátok tudtomra.
Sajnálom, hogy ilyen rövidre sikeredett, de nem volt időm az elmúlt két hétben többet írni, és nem akartam még ennél is tovább halasztani a következő fejezetet. A kövit megpróbálom hosszabbra írni.
Jó olvasást!:)xx


2000. Szeptember. 8. Holmes Chapel

Juliette idegesen igazgatta szoknyájának végét az ágyán ülve. Ideges volt, de nagyon. Az egyenruha, amit viselt idegesítette, a nyaka szoros volt, a kardigán túl meleg volt, nem értette minek kell térd zoknit húzni a szoknyához, a sötét színei sem tetszettek neki.  Körbe nézett a szobájában, amiben már egy hete lakott. Még otthonosabb lett, minden holmija ki volt pakolva, a polcok megteltek könyvekkel és társas játékokkal, az íróasztal tele volt színes ceruzákkal és lapokkal, némelyiken még rajzok is voltak, amiket Marionnal készítettek. A tankönyvek, amik az ágyán hevertek szétszórva, mind megrémisztették. Tudott olvasni, de ezekből a könyvekből egy kukkot sem értett, pont úgy mint a szomszédnéni hablatyolásából sem.
-Kész vagy kincsem? -kopogott be Marion a csukott ajtón. Juliette megrázta a fejét, majd egy "Persze!" motyogása után, a nyíló ajtóra pillantott. A nő mosolygós arca kicsit jobb kedvre derítette a kislányt, egy halvány mosoly jelent meg a száján.
-Nagyon izgulsz? -ült le mellé, hátára simítva a kezét.
-Félek! -mondta halkan, nagy szemeit Marionra emelve. Tartott tőle, hogy senki nem fog vele beszélni, hisz biztos benne, hogy mindenki olyan furán beszél, mint a szomszédok, vagy mint a supermarketben az emberek.- Egyedül leszek...-folyt végig egy könnycsepp kis arcán, amit a nő bűnbánó mosollyal törtöl le.
-Kincsem, tudom, hogy ijesztő. Sajnálom, hogy így küldünk iskolába, de ne félj! Hamar megtanulod az angolt, ügyes kislány vagy! És hidd el nekem, hamar beilleszkedsz! Hiszek benned! -lehelt egy puszit a kislány homlokára.- De most induljunk, mert elkésünk! -Juliette nagy sóhajjal csúszott le az ágyáról, követve a nőt. Lent még felhúzta a cipőjét, és átvette a papír zacskót, amit Marion nyújtott felé, mondván szüksége lesz egy kis uzsonnára.
-Daniel hol van? -kérdezte lelombozódva Juliette, miközben a kocsi ablakán bámult ki. Figyelte, ahogy az eső mossa az utcákat, melyeken áthaladnak. Szomorú volt, remélte, hogy a férfi is velük tart az első iskola napján. Valahogy mindig sikerült neki lelket öntenie a kislányba, amire most úgy érezte nagy szüksége lenne.
-Sajnálom, de ma már be kellett mennie dolgozni. De ő jön érted délután -mosolygott rá, majd tekintetét vissza is vitte az útra. Juliette egy apró bólintással jelezte, hogy értette, majd újra az eső áztatta utcákat kémlelte. Öt perc múlva, Marion egy nagy épület elé kanyarodott be, és parkolt le. A gyerekek nevetgélve, lökdösődve nyüzsögtek az épült előtt. Marion kiszállt és a kislánynak is ajtót nyitott, aki nem mozdult. Nem akart kiszállni, megrémisztette a sok diák.
-Gyere, nem akarom, hogy elkéss már az első napodon! -nyúlt érte a nő, hogy kiemelje az autóból, de Juliette beljebb húzódott az ülésen.- Ne csináld már! Nem lesz baj! -küldött biztató mosolyt felé a nő. Juliette egy sóhaj után mászott a nő karjai közé, amik kiemelték a kocsiból, és földre tették őt. Marion még kivette hátulról az iskola táskáját és az uzsonnás zacskóját, amiket a kislánynak adott, majd megfogta a kezét és elindultak az iskola kapuja  felé. Juliette szorongatta Marion kezét, miközben az iskolában végig haladtak, fel jó pár lépcső soron, át néhány folyosón, majd egy ajtón belépve egy kis szoba szerűségbe értek, ahonnan átlehetett menni egy másik szobába.
-Excuse me! -lépett a fal mellett lévő nagy asztalhoz Marion, és megint azon az érthetetlen, fura nyelven beszélt. Az asztal mögött ülő barna hajú fiatal nő, kedves mosollyal pillantott fel rájuk. Ezután, egy kisebb csevejt folytatott a két nő, amiből Juliette semmit nem értett, így inkább csendben vissza húzódott a szoba másik oldalán lévő székekhez, és ott várta meg míg Marion oda megy hozzá.
-Gyere kincsem! -vette el a kislány öléből az iskolatáskáját, majd kézen ragadva indultak meg a barna ajtó felé, ami egy újabb helységbe vezetett. Miután bekopogtak és benyitottak, egy hasonló helységben találták magukat, mint az előbbi. Azzal a különbséggel, hogy itt több szekrény volt, és egy egész falat ablakok borítottak. Velük szemben volt egy nagy barna íróasztal, tele papírokkal és dossziékkal, mögötte pedig egy ötvenes éveiben járó nő ült.
-Good morning! -mosolygott rájuk, majd felállt és kezet nyújtott Marionnak.- Nice to meet you!
Egy fél órás beszélgetés után, amiből Juliette rájött, hogy az igazgató nő, tud franciául, de jobb szereti az angolt használni, -azért Juliette kedvéért, még is csak maradt a franciánál- körbevezették őket az iskolában.
-Hát, akkor meg is érkeztünk volna. -állt meg a nő egy csukott ajtónál a földszinten. A kislány idegesen szorongatta Marion kezét, aki csak bátorító mosollyal nézett le rá- Akkor hagyom is magukat elbúcsúzni. Ha végeztek, csak nyugodtan küldje be Julietteet, onnantól már a tanárnő teszi a dolgát! Viszlát! -mondta monotonon, majd tovább állt. Marion még hebegett pár sort a nőnek, amit valószínüleg már nem hallott. Mikor már nem hallották a nő magas sarkainak kopogását a folyosón, leguggolt a kislányhoz, aki remegve méregette az előttük lévő ajtót, amire gyerekek rajzai voltak felragasztva, ezzel sokkal barátságosabbá téve a barna ajtót.
-Nem lesz semmi baj kincsem! -szorította meg két vállát a nő, magához vonta és szorosan ölelte. Ő is izgult, akár csak a kislány. Félt, hogy nem fogadják be, mert nem tud angolul. Gyűlölte magát, amiért hagyta magát rábeszélni, hogy már is iskolába küldjék Juliettet. "Hamar megtanulja, ügyes kislány! Annál előbb tanulja meg, minél jobban rá van kényszerítve!" Visszhangzott fejében Daniell kijelentése. Nem értette a párja, hogy volt képes ennyire könnyen kezelni ezt a dolgot. Ő miért nem aggódik úgy, mint én? Hogy képesek a férfiak ennyire könnyen venni ezeket a dolgokat?! Még is csak a lányáról van szó... Gondolkozott el.
-Csak lazán, ne parázz! Gyorsan túl leszel az első napon, és már jön is érted Daniell! -tolta el magától kicsit Juliettet, aki bizonytalanul bólintott egyet. Próbált valami nyugtató dolgot mondani, de még ő se tudta eldönteni, hogy inkább magának, vagy inkább Juliettenek. Marion nagy puszit adott a kislány homlokára, majd felállt és az ajtó felé terelte a kislányt, aki félénken tette apró kezeit a kilincsre, lábujjhegyre állt, így sikerült neki kinyitni a terem ajtaját. Még utoljára hátrapillantott a tőle pár méterre álló nőre, aki már a jól ismert bátorító mosolyával intett neki, hogy mennyen csak be. Egy halk sóhaj csúszott ki a kislány száján, majd inkább magának bólintva, hogy felkészült, résnyire nyitotta az ajtót, és  bedugta a fejét. Egy fiatal nőt pillantott meg először, aki egy asztalnak dőlve beszélt. Barátságos mosoly terült el az arcán, mikor a kislány felé fordult, aki az ajtóban kukucskált. Nem ismerte, de biztos volt benne, hogy ő az "új diák". Nem mintha, egy párnapos osztályba lehetne azt mondani, hogy új diák érkezik.  Odasétált a kislányhoz, aki félve nézett fel rá.
-Juliette Frewen vagyok! -motyogta dadogva az előtte álló nőnek, remélve, hogy érti is amit mond. Csalódnia kellett, mikor a nő más nyelven válaszolt neki, de azt megértette, hogy Katy a neve. Katy a kislány hátára simította a kezét, majd a tanári asztal elé vezette magával. Ez után magyarázott valamit a velük szemben ülő gyerekeknek, akik fürkésző tekintetekkel figyelték az idegen kislányt. Juliette egyre jobban izgult, pedig azt hitte már nem lehet ennél rosszabb. Ujjait tördelve figyelte a gyerekeket, akik hallgatták a mellette álló nőt, közben őt bámulták. Nem volt kellemes érzés, főleg, hogy nem voltak valami barátságos pillantások, amivel illették. Már félt is, nem értette, hogy miről van szó, miért nézi őt így minden gyerek. A tanárnő beszédéből, a végét értette meg, legalább is következtetett, hogy bemutatta az osztálynak. Vagy is, abból azt vette le, hogy elhangzott a neve, majd egy emberként szólalt meg az összes kisgyerek egy unott "Hello Juliette!" felkiáltással. Az ablak melletti padsorban volt még egy szabad pad, oda ült, és lehajtott fejjel figyelte az ölében összekulcsolt ujjait. Arra kapta fel a fejét, hogy elé raktak egy lapot. Felnézett és látta, hogy mindenki szorgosan munkálkodik a lapja felett. Lehajolt a padja mellé helyezett táskájáért, kivette belőle a tolltartóját, amit a padra helyezett. Kinyílt az ajtó, amin egy ismeretlen felnőtt férfi dugta be a fejét, miután köszöntek neki a gyerekek, halandzsázni kezdett a nőnek, aki az asztala mögött ült, majd egy intés után felpattant és kisietett az osztályból. Ezzel magára hagyva a gyerekeket, akik Katy távozása után Juliette felé fordultak. Nyomasztóan méregették, majd páran odamentek hozzá. Beszéltek hozzá, de ő inkább össze húzta magát, próbálta figyelmen kívül hagyni a gúnyos nevetéseket. Böködték, kiabáltak neki, volt egy két gyerek, akik a haját húzogatták. Körül zsongták őt, arra várva, hogy majd bömbölve kirohan a teremből. Élvezték, ahogy látták rajta, hogy egyre jobban próbálja vissza tartani a feltörni készülő könnyeit. Juliette nem értette miért csinálják ezt, hisz nem tett semmi rosszat! Próbálta lerázni magáról az őt érintő kezeket, és minél keményebben tűnni, hogy őt már csak azért sem siratják meg, ami nehezen ugyan, de sikerült neki. A kislány piszkálását az ajtó nyílása szakította meg, minden gyerek vissza sietett a helyére, mintha mi sem történt volna, folytatták a rajzolást. Juliette még mindig össze húzva magát próbálta lenyelni könnyeit, majd kis idő után elővett egy ceruzát, és a lapjára koncentrálva próbálta elterelni a gondolatait az előbbi eseményről.  Annyira próbálta elfojtani a sós cseppeket, hogy ceruzája bánta, mikor kitört a hegye, annyira erősen nyomta a papírra. Könnyeit törölgetve kutatott a tolltartójában egy ugyan olyan színű ceruza után, amit nem talált. A nagy keresgélésben az zavarta meg, hogy valaki a padja mellé állt. Félve lesett fel, tartott tőle, hogy egy újabb "támadás" éri. De ehelyett egy kedves mosolyú kisfiúval találta szemben magát.
-Here you are, Juliette! -tolt az orra alá egy piros ceruzát mosolyogva. Juliette megszeppenve emelte fel a fejét és vizsgálta a kisfiút, aki csillogó szemekkel nézte hol őt, hol a kezében tartott ceruzát. Pár másodpercre kis mosoly jelent meg az arcán, mert a fiú helytelenül mondta ki a nevét. Nemértette mit mondott, de úgy érezte segíteni szeretne neki, nem pedig bántani. Remegő ujjakkal nyúlt az előtte tartott ceruzáért, majd egy "Köszönöm!" elmotyogása után és egy bizonytalan mosoly után, amit a fiúnak küldött, újra a lapjának szentelte figyelmét, és lehajtott fejjel dolgozott tovább. A kisfiú értetlenül nézte ahogy a lány, számára ismeretlen nyelven mondott valamit, majd mintha itt se lenne, folytatta a rajzát. Vissza ült a szomszéd padba, és figyelte ahogy Juliette arcába hulló hajjal, padja fölé görnyedve szorgoskodik. Sajnálta, hogy az előbb ilyen csúnyán letámadták a többiek. Legszívesebben odament volna és megölelte volna, de túlságosan félénk volt. Félt, hogy csúfolnák miatta a többiek, na meg, hogy kislány is ellökné magától. Pislogott párat, majd ő is az előtte lévő lapra próbált koncentrálni, amire még számára is felismerhetetlen rajzot produkált. Oldalra billentett fejjel, próbált rájönni, hogy mit is kezdhetett el percekkel ezelőtt. Biztos volt benne, hogy mikor belekezdett, még tudta, hogy mi az, de most már nem bírta felismerni a művét. Vállat vont, majd neki állt csak úgy színezni, közben néha- néha a mellette ülő kis lányra pillantott és a rajzára, ami pillangókat ábrázol és egy napocskát.

Part 2.

  Sziasztok!:) Gondoltam, írok pá sort, ha már az előző résznél nem tettem. Igazából nem nagyon tudom, hogy mit mondjak. Szóval csak elmondom, hogy akit zavar, hogy még mindig nem lesznek benne a fiúk, vagy bármi hasonló, türelem! Szerintem a fejléc sokat sejtet, és már rájöttetek valamilyen szinten, hogy mi a sztori alap története. Na, nem szaporítom itt tovább a szót, csak annyi, hogy ne csüggedjetek, nem húzom sokáig a sztorit a fiúk nélkül.:)

Jó olvasást, komizzatok! Pusz xx

 2000. Augusztus. 25.

-Jó reggelt, Juliette! Ébresztő hétalvó! -csiklandozta meg Daniel a kislány hasát, mire a gyermek kacaja töltötte be az egész lakást. A férfi imádta így kezdeni a reggeleket. Mikor látta Juliette arcán, hogy boldog, leírhatatlan érzés volt számára. Lassan öt hónap telt el azóta, hogy Juliette hozzájuk került, ezalatt az idő alatt, teljes szívéből megszerette a kislányt.- Na gyere, Marion már vár a reggelivel! -felállt az ágy széléről, majd a még félálomban lévő kislány fölé hajolt, aki lomhán emelte fel vékony karjait, és fonta a férfi nyaka köré, mikor kiemelte a meleg takaró alól, lábait is köré fonta. Juliette álmosan pislogott vissza Daniel válla felett új szobájába, mely csak és kizárólag az övé volt. Nem kellett osztoznia másik tizenegy lánnyal, akik folyton kitaszították. Örült, kimondhatatlanul boldog volt, hogy végre saját családja lehet. Nagyon megszerette ezt a párt, akik annyi mindent tettek érte. Fejét a férfi vállgödrébe fúrta, és szorosabban ölelte a nyakát, mire ő halkan felnevetett és simogatni kezdte a hátát.
-Sziasztok! -köszönt Marion lelkesen, mikor beléptek a konyhába. A rádióból szólt a zene, és a nő, mintha csak egy meséből pottyant volna oda, táncolva, énekelve sürgött a konyhában. Daniel óvatosan leültette a kislányt az egyik székre, mire Juliette dörzsölgetni kezdte szemeit, közben egy nagyot ásított. Mindkét felnőtt megmosolyogta a kicsit, majd Daniel is helyet foglalt az asztalnál.- Jó reggelt szépségem! -támaszkodott meg a szék háttámláján Marion, majd hátrasimította a kislány kócos haját az arcáról és egy puszit nyomott a homlokára.
- Jó reggelt! -motyogta halkan Juliette is. Felcsillant a szeme, mikor Marion lerakta elé a tálat, amin tojásrántotta volt. Felkapta az asztalon lévő villát és mohón a reggeliének esett. Jó kedvűen falatozott, lóbálta a lábát és a zenére billegette a fejét, mint egy boldog kislány.
-Figyel Jul...- kezdett bele Daniel, mikor mindannyian végeztek a reggelijükkel. Letette az újságot, majd a kislányra nézett, aki még mindig vigyorogva lóbálta a lábát, és hallgatta a rádióból szóló dallamokat.
-Igen? -kérdezte vidáman, mikor a férfi nem folytatta. Valami nem stimmelt, és ez neki is feltűnt. Kezdett megijedni, hisz eddig még sosem volt ilyen feszült hangulat. Nem tudta mi történt, de megrémült, ahogy a két felnőtt vele szemben nem mondott semmit, csak néha-néha össze néztek. Mi rosszat tehetett, hogy most így viselkednek? Próbált rájönni, hogy mit tehetett, amiért ilyen feszültek lehettek.
-Mit csináltam? -kérdezte remegő hangon. Könnyek szöktek a szemébe. Marion és Daniel értetlenül néztek egymásra, majd vissza Juliettere. Nem értették, hogy a kislány miről beszél.- Jóvá teszem, csak ne vigyetek vissza! Könyörgöm! -fakadt ki a kislányból a sírás. Arcát apró tenyereibe temette, és csak sírt. Mindketten megrémültek, hogy még is mi üthetett a kislányba. Daniel akkora lendülettel ugrott fel a székéről, hogy az felborult, mit sem törődve vele, gyors léptekkel kerülte meg az asztalt, hogy a kislányhoz kerüljön. Párja is követte.
-Hé, kincsem! Nyugodj meg! -szorította magához a nő, és beszélt bele a kislány hajába.
-Jó leszek, ígérem! -motyogta a mellkasába, és a nő nyakába kapaszkodott. Marion egy segítség kérő pillantást vetett párjára, aki a szék másik oldalán guggolt. Ő se tudta mit tegyen, nem tudta elképzelni mi lehet a kislány baja. Hallgatta, ahogy kedvese nyugtatgatni próbálja Juliettet, aki még mindig sírt. Pár perccel később, kivette Marion kezéből, majd a nappali felé vitte. Letette a kanapéra, majd mellé ült. Megvárta míg jegyese is megérkezik, majd a kislányhoz fordult.
-Mi a baj Juliette? -kérdezte aggódóan, megsimogatta a kislány arcát, ezzel letörölve pár könnycseppet, amit követett a többi.
-Nem...Nem akarok vissza menni! -dadogta. Újra össze néztek Marionnal, aki ugyan olyan értetlenül nézett rá, mint ő.
-Miért mennél vissza? -simított végig karján a nő. Nem tudta elképzelni, mégis honnan juthatott eszébe a kislánynak, hogy vissza küldenék az árvaházba. Mikor nem válaszolt a kicsi, csak még jobban rázta a sírás, nem bírta tovább. Az ölébe húzta, és amilyen szorosan csak tudta ölelte. Juliette elveszetten kapaszkodott a nyakába. Nem akarta elveszíteni ezt a két embert. Még soha nem érzett így senki iránt, mint irántuk. Még az öreg Robertet sem szerette ennyire, mint ezt a két embert. Mióta ideköltözött ebbe az emeleti lakásba, sokkal jobb az élete. Van egy családja, akik szeretik és törődnek vele. Úgy érezte, hogy végre boldog. Nagyon félt, hogy most elveszíti azt, amit kapott.
-Soha, soha nem fogunk vissza vinni hercegnőm! -mondta Daniel remegő hangon. Nézte, ahogy az a nő, akiért bármit megtenne, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret, öleli a kislányt, aki a szívébe lopta magát az első pillanattól kezdve, és mindketten sírnak, össze szorult a szíve. Oda csúszott melléjük és átölte őket. Marion rádőlt Daniel mellkasára és úgy szorongatta tovább Juliettet.
-De, akkor mit akartatok mondani? -törte meg a csöndet a kislány. Hangjából még kivehető volt, nem nyugodott meg teljesen.
-Semmi ilyet, az biztos! -vágta rá Daniel. Mosoly jelent meg Marion és Juliette arcán is. A kislány elhúzódott a nőtől, majd a két felnőttre nézett, és várta, hogy beavassák.
-Azt szerettük volna veled megbeszélni, hogy elköltözünk. -mondta Marion. Juliette szeme felcsillant, hisz még sosem járt a városon kívül. Sőt, öt hónappal ezelőttig, még a várost sem ismeret igazán, ahol lakott. Az árvaház falain kívül nagyon ritkán járt.
-Hova? -kérdezte felváltva nézve Danielre és Marionra, akik félve néztek össze. Tartottak attól, hogy Juliette nem akar majd elmenni.
-Angliába. -Daniel hangja bizonytalanul csengett.
-Az hol van? -kérdezte félénken Juliette, közben pirosló arcát lehajtotta. Életében nem hallott még arról a helyről. Mikor csak a felnőttek kuncogását kapta válaszként, úgy döntött tovább kérdezősködik.- Franciaországban? -emelte fel buksiját. A párból kitört a vissza fojtott nevetés. Juliette erre teljesen elvörösödött, nem akart butaságot mondani, de úgy vette észre, sikerült.
-Jaj kincsem, ne haragudj! -emelte fel a kislány fejét Marion és nézett a szemébe még mindig nevetgélve.- De ez nagyon aranyos volt! -mosolygott rá. A kicsi is eleresztett egy mosolyt, majd tovább faggatta a felnőtteket.

Szeptember. 1.

Magától ébred Juliette. Átfordult a másik oldalára, így körbe tudott nézni a szobában, amit hamarosan itt hagy. A halvány barack színben pompázó falak, a kis íróasztal, ahol néha napján Marionnal együtt rajzoltak, a tölgyfaszekrény, melynek polcain különböző társasjátékok sorakoztak, plüss állatok, és könyvek, amiket Daniel olvasott fel neki a sarokban lévő fotelben ülve, vele az ölében. Na és persze az óriási ablak, amiket most a narancssárga függönyök takartak el. Nagyon szeretett állni az ablakban és csodálni a ház előtt lévő parkot. A nagy, zöldellő fákat, a park szívében lévő szökőkutat, ami minden délben zenélve ámultatta el az arra járókat, a kis játszóteret, ahol a vele egykorú kisgyerekek szórakoztak nap mint nap, a füves területet, amit gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágok árasztanak el. Ez a negyediken lévő kis lakás tökéletes rálátást adott minderre. Mosolyogva bújt ki rózsaszín, virágos takarója alól, ahogy a hideg parkettához ért kicsi talpa, kirázta a hideg. Picit hezitált, hogy vissza bújjon e a meleg, pihe-puha ágyikóba és várja meg, míg Daniel jön be felébreszteni, vagy járjon e egyet a lakásban. Végül arra jutott, hogy körbe néz, hátha fent van már valaki, úgy se tudna vissza aludni. Ahhoz túlságosan izgult a mai utazás miatt. Felvette az öreg, néhol már szakadt plüss mackóját, amit az árvaházban is minden este ölelgetett elalvás előtt, majd elugrándozott az ajtóig. Óvatosan kinyitotta a faajtót, kidugta kis fejét, hogy körbe nézhessen a folyosón, ahol a sajátján kívül, még öt másik szoba kapott helyet. Nem látott senkit odakint, kitárta az ajtót, majd nappali felé ugrált. A kis folyosó végén, a bejárati ajtóval szemben, elfordult balra és két nagy szökkenéssel a kanapéra vetette magát. Hasa korgása törte meg a lakás csendjét. Leszállt a kanapéról, maciját leültette, majd átfutott a nappalival szemben lévő konyhába. Megállt az asztal és a pult közötti részen, majd oldalra döntött fejjel bámult maga elé. Kinyitotta a hűtőt, kitette a tejet az asztalra, egy széket húzott a konyhapult elé, felmászott rá, onnan a pultra ült, majd felhúzott lábakkal elfordult és felállt, így kitudta nyitni a szekrényt. Kivette a tálat, letette maga mellé, majd a pult másik végére sétálva, kivette a gabonapelyhet is. Lemászva a pultról, kezében a tányérral és a reggeliével sétált vissza az asztalhoz. Össze öntötte a hozzá valókat, majd bele kezdett a reggelibe. Mikor végzett, a mosogatóba tette a tálat és a kanalát. Átfutott a nappaliba, bekapcsolta a tv-t, megállapodott egy zene csatornán, amit felhangosított, hogy a konyhában is hallja. Vissza rohant, majd a hűtőben kotorászva elővette a vajat és a tejet is az asztalra helyezte. Újra a pultra mászott, elővett két tányért, majd táncolni kezdett a zenére.
-Hát te, mit csinálsz? -kapta el valaki hátulról, majd lerántotta a pultról. A kislány sikonyálva rugdalózott, miközben Marion nevetve szorongatta hátulról. Miután kinevették magukat, Marion leültette a pultra Juliettet.
-De tényleg, min szorgoskodsz? -kérdezte mosolyogva, majd egy puszit nyomott a kislány fejére és neki állt magának kávét készíteni.
-A reggeliteken! -felelte lelkesen, közben a zene ritmusára lóbálta a lábát. Marion neki dőlt az asztalnak és csak figyelte a kislányt, aki csukott szemmel élvezte a zenét. Már akkor észrevette, mikor örökbe fogadták, hogy ha zenét hall, folyton mozog, és nem is rosszul. Marionnak már gyerek kora óta a tánc a lét eleme, nem is bírta volna elképzelni nélküle az életét. Számára a tánc olyan volt, mint más embernek a víz...Pár napnál tovább, nem bírta nélküle. Ezért is örült, hogy Angliában is talált helyet magának egy szabadidős központban, ahol kedvére mozoghat és még taníthatja is szenvedélyét.
-Ha kiköltöztünk, eljössz velem egy tánc órára! Mit szólsz? -vonta fel a szemöldökét mosolyogva, mikor a kislány rá kapta tekintetét. Az a csillogás a lány szemében, egyből elárulta neki, hogy benne van.
-Komolyan? -Juliette látta már táncolni Mariont, és elbűvölve nézte végig minden egyes előadását. Csodálta, ahogy a nő átadja magát a zene ritmusának, mintha nem is ő mozgatná a testét, hanem a zene. Nagyon örült, hogy elmehet majd vele gyakorolni.
-Ühüm. -bólogatott a nő, közben bele kortyolt a fekete energia bombába.- Most pedig fejezzük be az elkezdett reggelink! -háta mögé tette bögréjét az asztalra, majd a kislányhoz lépve leemelte és együtt készítették el a reggelit.
~
A zsúfolt reptér megrémisztette Juliettet. Szorosabban fogta Daniel kezét és közelebb is bújt hozzá, miközben cikáztak a tömött előcsarnokban. Szájához emelte a másik kezében lévő rongyos plüss állatot, és rágni kezdte a fülét. Jó párszor neki mentek, nem vették észre szegény. Néhány öltönyös pasas, akik majdnem fellökték, csak lepillantottak rá, miközben telefonjukon beszéltek, majd egy fintort eleresztve tovább sodródtak a tömeggel. A kislány megrángatta Daniel kezét, aki barátságos mosollyal fordult felé. Mikor meglátta, hogy a kislány maciját rágva, könnyes szemekkel tekint fel rá, egyből felemelte. Szorosan tartotta, közben utat tört magának és párjának a tömegben, hogy végre leadhassák azt a pár bőröndöt, amit magukkal visznek. Mikor a pulthoz értek, ahol leadhatták a csomagjaikat, Juliettet felültette a pultra, a kislány hátrafordulva figyelte, ahogy Marion és a pultban ülő nő beszélgetnek. Eközben Daniel elgondolkozott, hogy biztos jó ötlet volt e Marion szüleire bízni, hogy utánuk küldjék a többi holmijukat, amit még a lakásban hagytak össze csomagolva. Mikor jegyese megbökte az öldalát, és felnézett rá mosolyogva, elhessegette a gondolatot a fejéből, majd a kislányt újra magához ölelte, aki nyaka köré fonta kis karjait és a vállára hajtotta fejét. Így töltötték el azt a negyed órát, ami a felszállásig hátra volt, a pár egymás kezét fogva beszélgette egy padon ülve, közben a kislány a férfi vállára hajtott fejjel pihent.
~
-Mikor érünk már oda? -kérdezte Juliette nyűgösen a hátsó ülésen. Már nagyon unta a monoton tájat. Erdők, mezők, bokrok. Erdők, mezők, bokrok...Előre fordult, hogy lássa a két felnőttet, akik csak mosolyogva néztek össze, majd Marion fordult hátra.
-Még mindig pár óra. -mosolygott rá a nő.
-Hercegnőm, kibírtad a Londonig való repülő utat, aztán az átszállást is és Manchesterig nagyon ügyesen bírtad az utat! Bírd ki kicsit ezt is, kérlek! Próbálok sietni, ahogy csak tudok, csak ez miatt a kur...-itt hirtelen abba hagyta a mondatot. Erre Marion felnevetett, Juliette pedig értetlenül figyelte a férfit, ahogy szorongatja a kormányt.- Csak az eső miatt, nem akarok gyorsabban menni. -fejezte be miután hosszasan kifújta a levegőt.- Szóval kérlek, bírd ki! Aludj egyet és mire felébredsz, már ott is leszünk! -mosolygott a kislányra a vissza pillantó tükörből. Juliette kicsatolta magát és eldőlt az ülésen. Magához szorította plüss mackóját és alig pár perc alatt, el is nyomta az álom. Marion csak bámulta a kislányt, nem tudta felfogni, hogy hogy szerethette meg ennyire. Akár az életét adná érte, ha kell! Levette magáról a kardigánját és feltérdelve az ülésre, sikerült ráterítenie a kicsire. Az út további részét, halk beszélgetéssel töltötték.
-Kicsim, kelj fel! Megérkeztünk! -ébresztgette lágy hangon Marion a kislányt. A kocsi ajtajában állva várta, hogy elébredjen, simogatta az arcát, hátha kicsit segít.
-Hol vagyunk? -ült fel Juliette szanaszét álló hajjal. Kinézetétől és álmos hangjától muszáj volt mosolyognia a nőnek.
-Holmes chapelben! Átaludtad az utat. -nyúlt a kislány felé, aki kómásan bújt karjai közé és hagyta, hogy a nő kiemelje az autóból, majd a járdára állította. Juliette hozzábújt a nőhöz, aki megfogta a kezét, és miután becsukta a kocsi ajtaját az előttük lévő ház felé futottak, mert már így is bőrig áztak. Ugyan olyan ház volt, mint a két szomszédos, sőt szinte az egész utca majdnem ugyan olyan házakkal volt tele. A ház két szintből állt, falai fehérek voltak és az ajtó mindkét oldalán, egy-egy nagyobb ablak volt. Gyors léptekkel haladtak fel azon a három lépcsőfokon, ami a fekete bejárati ajtóig vezetett. Marion nyitott be az ajtón, amin belépve egy kisebb előtér fogadta őket. Juliette megtorpant az ajtóban, és csak bámulta a házat belülről. Nem volt olyan nagy, de sokkal több hely volt itt, mint abban a lakásban, ahol az előző öt hónapot töltötte. Rögtön mellette bal oldalt volt egy kis szekrény felette fogas, és egy egész alakos tükör a falon, ami alatt ott hevertek Daniel és Marion levetett, vizes cipői. Mindkét oldalt volt egy boltív. Juliette kicsit beljebb merészkedett, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. A bal oldali boltív alá beállva egy nappalit talált, a bal és vele szemben lévő oldalon volt egy ablak, egy kanapé, egy kis asztal és egy tv is volt még ebben a helységben. Átsétált a másik boltív alá, ahol megtalálta a konyhát. Vele szemben egy pult foglalta el az egész oldalt, a bal végében egy hűtővel, középen pedig az étkező asztal volt. Jobbra egy ablak volt, balra pedig egy üveg ajtót pillantott meg, ami a hátsó udvarra vezetett.
-Hát itt vagy?! -kiáltotta egy férfi hang mögüle és evvel egy időben fel is kapta. A kislány hangosan nevetett, közben kapaszkodott a dereka köré fonódó izmos karokba.- Gyere, megmutatom a szobád! -tette le a földre, majd kézen ragadta és felvezette a bal oldalt lévő lépcsősoron. Juliette vonszolta magát a férfi után, aki a lépcső tetején elfordult balra, és az első ajtónál megállt.
-Menny be! -tette nagy kezét a kislány hátára és betolta az ajtón. Megdöbbenve nézett körül a szobában.
Vele szemben volt az ablak, amit rózsaszín függönyök takartak, az ablak mellett, a falra az Eiffel tornyot fes-
tették, jobb oldalt volt egy kis vas ágy, felette egy hasonló üzlet volt festve, mint ami Párizsban a kedvenc cukrászdája volt. Az ajtó mellett volt még egy nagy ruhás szekrény. Bal oldalt volt egy íróasztal, pár polc a falon, és a sarokban egy fotel.
-Ez az én szobám? -fordult tátott szájjal az ajtóban álló Daniehez. A férfi csak mosolyogva figyelte ahogy a kislánynak csillogni kezd a szeme, majd szorosan átöleli a derekát.

Part 1.

2000.Május, 12., Párizs

A nap első sugarai betörtek az apró kis szoba piszkos ablakain. A beszűrődő fény segített Juliettenek minden apró kis részletet tisztábban látni. Amióta az eszét tudja, minden reggel újra- és újra feltérképezi a szobát –talán annak reményében, hogy talál valami változást, valami apró jelet arra, hogy még se olyan keserű és boldogtalan itt az élet, mint amilyennek ő látja. Minden reggel gondosan végig nézi a kisebb-nagyobb repedéseket a plafonon, a bomladozó halvány sárga festéket a falakon, a rozoga vaságyakat, amin a tizenkét kislány hajtja álomra fejét minden este. Még mindenki mélyen aludt, egyedül ő riadt fel álmából. Mint mindig. Ez alatt a hat év alatt, egy olyan reggelt nem tudott magában felidézni, mikor a nővérek ébresztésére kelt, nem pedig saját, rémisztő álma taszította volna ki az álmok világából. Óvatosan az oldalára fordult a régi, néhol szakadt paplana alatt, gondosan ügyelve arra, hogy ne csapjon nagy zajt az ágya nyikorgásával. A szomszéd ágyon mocorogni kezdett a kislány, de miután hátáról a hasára fordulva folytatta a nyálcsorgató alvást, Juliette megkönnyebbülve fújta ki az eddig bent tartott levegőt. Párnájára hajtotta fejét és bámult ki a piszkos ablakon, egyenesen a távolban lévő Eiffel toronyra. Egy könnycsepp gördült végig arcán. Nem állt szándékában felébreszteni senkit, hisz még mindig tisztán emlékezett, mi történt legutóbb.

Juliette hirtelen felülve riadt fel álmából. Hangos zihálása és rozsdás ágyának nyikorgása felverte a szoba többi lakóját. Többek –még Juliettenél is kisebbek- felsírtak félelmükben. Nem kellett fél perc se a nővéreknek, már hallani lehetett gyors lépteik zaját a folyosóról. Agnes nővér tépte fel a szoba ajtaját és haragos tekintettel nézett körbe, hogy megtudja mi történt. A mögötte betüremkedő fiatal nővéreken látszott, hogy álmukból verték fel őket. Némelyiknek még a köpenyét se volt ideje magára húzni, fehér földig érő hálóruhájukban siettek be a kis szobába. De Agnes nővér más volt. Kora tiszteletet parancsolt az árvaház minden lakójától és dolgozójától. Ősz, rövidre vágott haja még jobban kiemelte pufók arcát és nagy tokáját, amely most a zihálásától hullámzott. Kivörösödött arca csak még inkább arról árulkodott, jobb lesz, ha meghúzza magát a sarokban lévő ágyában és kívülállóként figyeli az eseményeket amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Az egyik nővér sietett a főnővérhez és valamit súgott neki.
-Ki volt az? –csak ennyit kérdezett Agnes nővér. Mély, rekedt hangja betöltött minden apró zugot. Az összes kislány ijedten kuporodott összébb az ágyán. Juliette a takaróját szorongatta félelmében. Rettegett Agnes nővértől. Főként most, hogy tudta ebből az egészből csak is ő jöhet ki bűnösül. – Ki volt az? -tette fel még egyszer a kérdést, minden szót erőteljesebben megnyomva. Hangjából kivehető volt, hogy híján a türelme.
-Juliette! –hallatszott egy halk, szinte alig hallható válasz a szoba egyik pontjából. Agnes nővér egyből a kislányra szegezte dühös tekintetét, majd határozott és gyors léptekkel megindult a szoba sarkában lévő kislány felé. Juliette egyből hátra vetette magát és fejére húzva takaróját, próbált láthatatlanná válni a nővér számára. Remegett félelmében. Érezte ahogy a nővér rámarkol a védelmül szolgáló takaróra, majd egy határozott mozdulattal lerántotta róla. Juliette rettegésel tekintett fel a fölé tornyosuló túlsúlyos nőre. Megragadta vézna karját, majd kirángatta az ágyból. Maga után ráncigálva vezette végig a folyosón, ahol a hideg kövön szinte rohant a nővér után. Esélye se volt kirántani a karját a nővér szorításából. A lépcsőn lefele próbálkozott a korlátba kapaszkodva vissza tartani, de mikor meglátta a nővér szemét, ami most a szokottnál is sötétebben csillogott, rájött, hogy jobban jár ha inkább engedelmeskedik. Mikor belökte a másodikon lévő irodába és hangosan becsapta maguk után az ajtót, Julietteben akkor tudatosult igazán, hogy mi is következik.
-Most megtanulod, hogy ne rémisztgesd a társaid! Mit képzelsz magadról?! –ordította. Juliette tisztában volt vele, hogy minden próbálkozása arra, hogy kimagyarázza magát, elmondja az igazat, fölösleges és csak még jobban feldühíti a nővért.
Az egész árvaház hangos csattanásoktól és egy kislány fájdalmas sikításától zengett.

Az ebédlő nyüzsgött a sok kislánytól, akik vidáman cseverésztek egymással, miközben várták, hogy eléjük rakják az ételt és neki kezdhessenek az ebédnek. Juliette sose értette, hogy tudnak ennyire önfeledten és vidáman beszélgetni és játszadozni, mikor egy ilyen sivár árvaházba voltak bezárva. Minden szeretettől megvonva. Mindig vágyakozva figyelte az ablakból az árvaházzal szemben lévő iskolát reggeli közben. Ahogy a kisgyerekek vidáman ugráltak az iskola kapujáig az anyukájuk kezét szorongatva. Mikor a hatalmas, szépen kidolgozott vaskapu előtt elbúcsúztak egymástól, hogy aztán tanítás után újra együtt folytassák a napot. Mindig magát képzelte a kisgyerekek helyébe, mikor édesanyjuk lehajolt és szorosan magukhoz vonták gyermeküket, majd egy utolsó csókot leheltek a fejük búbjára, aztán beengedték őket az iskola udvarára. Ezek a jelenetek láttán, mindig össze szorult a szíve és legszívesebben felrohant volna a hálótermükbe, hogy az ágyába bevackolva a párna alá dugott fejjel sírhassa ki magából ezt az érzést –neki sose lesz ilyen szerető édesanyja. A kislánynak csak akkor tűnt fel, hogy elbambult, mikor valaki oldalba bökte. Oldalra tekintett és az ágy szomszédjával találta magát szemben, aki már a levese felét be is kanalazta. Emma két évvel volt idősebb Juliettnél. Fekete haja mindig az arcába lógott és kreol bőrétől csak úgy világítottak fehér fogai. Nagyon szerette Julietteet, húgaként tekint rá és próbálta mindentől megóvni az árvaházban.
-Egyél, még mielőtt Agnes nővér észre vesz! –mosolygott rá. Szó nélkül neki látott Juliette is az ebédjének. Miközben kanalazta az íztelen levest, körül nézett. Az ebédlő ajtajában megpillantotta az árvaház igazgatóját. Robert nagyon kedves férfi volt. Hatvanas évei elején járhatott, hasa megereszkedett, de jól állt neki az ősz, bozontos hajához és szakállához. Minden kisgyereket a télapóra emlékeztette -amit nem is bánt, mert sokkal nyitottabban viszonyultak hozzá. Szerette a gyerekeket, ezért is nyitotta meg az árvaházat majdnem 30 évvel ezelőtt a feleségével. Margarett egy szeretetre méltó nő volt, aki folyton segíteni akart ott ahol csak tudott és mindenkiben a jót látta. Robert mosolyogva figyelte az ebédlőben lévő gyerekeket. A tudat, hogy talán most valamelyikük egy boldog és szerető családba kerülhet, melegséggel öntötte el a lelkét.
-Jöjjenek csak közelebb! Most épp ebédelnek, olyanok akár az angyalok. –fordult a hatalmas előtérben álldogáló megszeppent, fiatal pár felé. Mikor pár nappal ezelőtt fogadta a hívásukat az irodájában, nem volt biztos benne, hogy jó ötlet e engedni egy húszas éveiben járó párnak az adoptálást, de miután ma délelőtt megjelentek és jobban megismerte őket, megnyugodott, hogy bizony jól döntött, hogy áldását adta a dologra. A huszonöt év körüli lány kapaszkodott a nála két évvel idősebb párjába. Félt. Ő se tudta mitől, talán attól tartott, hogy amint meglátják őket a gyerekek letámadják őket és azt sikítozzák, hogy Engem! Engem fogadj örökbe!. A jegyese már nyugodtabban, lazábban vezette kedvesét az ebédlő ajtajába az igazgató mellé. Mindketten összeszorult szívvel tekintettek végig a sok kislányon, akik szülők nélkül élték az életüket várva arra, hogy betöltsék a 18-at és az utcára kerülve elnyelje őket a nyüzsgő nagyvilág. Szívük szerint nem csak egy kislányt fogadtak volna örökbe, hanem az összeset magukkal vitték volna, de tudták, hogy ezt nem lehet. Sajnos...
-Hát nem tündériek? –szólalt meg az Öreg az ajtónak támaszkodva.
-De...Nagyon! –mosolygott rá a férfi. Megszorította a nő kezét biztatásképp.- Öhm...Nem is tudom, hogy kéne ezt megkérdeznem... –kezdte bátortalanul. Az igazgató barátságos mosollyal fordította felé a tekintetét és várta, hogy folytassa.- Szóval, hogy ön szerint kit kéne örökbe fogadnunk? Melyik kislányt?
-Nézze... –sóhajtott gondterhelten.- Sajnos nagyon keveset tudtam bejárni ide az elmúlt  8 évben. Mióta meghalt a feleségem, én neveltem a legkisebb gyermekünket, a házat is én tartottam a kezem alatt és az árvaházzal is nekem kellett egyedül elboldogulnom. Már nem annyira ismerem ezeket a kislányokat, mint mikor megnyílt az árvaház. –mondta szomorúan. Tényleg sajnálta a dolgot, hisz nagyon szeretett csak úgy bejárni és beszélgetni, játszadozni, néha még énekelni is a gyerekekkel, mert úgy érezte ezzel csak boldoggá teszi őket. Még ha nem is sikerült teljesen, de egy kis időre elfeledte velük, hogy hol is vannak. De mióta Margarett elhunyt, nem volt ideje. Szinte azt se tudta mi folyik idebent, csak a papírokat, számlákat és az örökbe fogadásokat intézte. Látta a két fiatal szemében, hogy elveszettek. A reggeli beszélgetésükből tudja, hogy nagyon szeretnének egy kislányt és ami még fontosabb, hogy jó gondját viselnék. Nagyon kedvesek és szeretetre méltó pár voltak. Még egyszer körbe nézett az kislányokon, majd egy perc gondolkodás után felsóhajtott.- Tudják, van egy kislány, akit szerintem nagyon kedvelnének. Már csecsemő kora óta itt él. Az édesapja katona volt, de sajnos elhunyt mikor még az anyja terhes volt a kislánnyal. Az édesanyját nem szeretném jellemezni. Rengetegen ismerték, voltak akik elég közelről is, ha értik mire gondolok... –tekintett fel a párra, akik elkerekedett szemekkel hallgatták.- Ez után az anyja nem tudta mit kezdjen szegény lánnyal, apa nélkül. Így hát szülés után beadta ide. Nagyon aranyos kislány, igaz kicsit vissza húzódó, de nem csodálom. Én se lennék egy örömtől kicsattanó kisgyerek ezen a helyen. Érett a korához képest, de ha olyan helyen van, ahol törődnek vele és szeretik, egyből megnyílik. És szerintem önöknél pont ilyen helyen lenne! –simogatta meg a nő vállát mosolyogva, hogy kis erőt adjon neki.
Juliette félve kopogott be az igazgató irodájába. Ebéd közben olyan furán érezte magát, mikor érezte, hogy őt figyelik. Nem értette miért, hisz semmi rosszat nem tett! Miután hallotta az öreg Robert hangját, óvatosan két kézzel rámarkolt a kilincsre és lassan benyitott a irodába. Már sokszor járt itt, hisz az Öreggel nagyon jó barátok. Rengetegszer mesélt már neki mindenféléről, mikor épp dolgozott. Mindig az író asztal melletti kis fekete bőrkanapén feküdt, fejét az egyik díszpárnán pihentette és ölelgette a plüss mackóját -amit még Roberttől kapott két éves korában- miközben hallgatta az Öreg néha kitalált, néha megtörtént meséit. Imádta ezeket a délutánokat. Úgy érezte, még sincs olyan egyedül, van valaki aki szereti és törődik vele. De ennek mindig hamar vége is szakadt, mikor az igazgató befejezte a papír munkát és sietnie kellett haza a gyermekéhez. Onnantól kezdve újra árvának érezte magát. Most viszont a kellemes kis irodában feszült volt a hangulat mikor bedugta a fejét, hogy bekukucskáljon.
-Juliette, gyere csak beljebb! –szólt rá az Öreg jól megszokott, kedves, dörmögős hangján. Beljebb merészkedett, de szinte azonnal meg is torpant, mikor meglátta az író asztal előtti két fotelben helyet foglaló embert. Nem ismerte őket, de mintha őket látta volna ebéd közben is az igazgatóval beszélni. Bal oldalt egy fiatal nő ült. Keskeny arcát barna, göndör haja keretezte, amely kibontva omlott a fotel háttámlájára. Barna szemei csillogtak mikor a kislányra nézett. A mellette ülő férfit is szemügyre vette. Ő se lehetett túl öreg. Aranybarna haja nem volt rövid, de hosszúnak se volt mondható. Neki is barna bőre volt, pont mint a nőnek és mély barna szemei. A férfi arcán egy barátságos mosoly jelent meg, pont mint párjáén. Mindketten csillogó szemekkel néztek a kislányra, aki az előbb lépett be az irodába. A nő első látásra oda volt a kislányért. Barna, göndör haja kissé kócosan lógott, kerek arcocskája volt és csillogó kék szeme. Ahogy megszeppenve állt az ajtó előtt, nagyon édesnek tartotta. A férfi is első látásra a szívébe zárta a kislányt, egyből tudta, hogy szerelmét elbűvölte a kislány. Nagy kő esett le a szívéről, sikerült találniuk egy kislányt, akit örökbe fogadhatnak. Már csak attól tartott, hogy a kicsi fog nemet mondani. Ettől a nő is ugyan úgy rettegett.
-Jó napot! –köszönt félénken Juliette. Az Öreg biztató mosolya az asztal mögött, kis bátorságot adott neki. Tudta, ha ő itt van, baj nem történhet.
-Szervusz. Én Daniel Frewen vagyok! -lépett előre a férfi. Leguggolt a megszeppent kislány elé és kezet nyújtott. A pici félve utánozta a férfi mozdulatát, de mikor Daniel gyengéden megfogta és megrázta, már kicsit bátrabb lett. Rájött, hogy nem akarják bántani.- Ő pedig a kedvesem, Marion!